A csendes-óceáni part – El Paredón
Kicsekkoltam Antiguaból. Nincs rossz érzésem, tudom, hogy ide még visszajövök. De most hív az óceán. Megérkezett a fuvarom, indulok a minibuszhoz. Igen, minibuszhoz. A tömegközlekedés itt, hm, nem turistabarát. A legalapabb opció a chicken bus, azaz a leselejtezett amerikai iskolabuszok színesre festve és helyközi közlekedési pályára állítva. Ezek persze úton-útfélen megállnak, konkrétan minden bokorban is, és a jellemzően nagyobb távolságokat (akár 50-100 km) csak 2-3-4 átszállással lehet megugrani. Sok türelemmel, meg rászánt idővel. Aztán vannak a félprivát opciók, az olyan minibuszok, amik menetrend szerint közlekednek, előre kell helyet foglalni, összeszednek annyi embert, hogy megteljen a járat, aztán uzsgyi. Itt a 40kmes út már akár 100 kvezálba kerül (kb. 4.700 HUF), és vannak viszonylatok, ahol 300 fölé kúszik. Aztán persze lehet privát minibuszt rendelni, taxit, meg ubert.
El Paredónba, a 2,5 órás útra a menetrendszerinti minibuszt választottam, de konkrétan egy légkondis szedán várt, amin csak egy kanadai párral osztoztam. Ráadásul az első ülésen utaztam, szóval tettem is félre a gondosan bekészített deadalont. Mázli. A sofőr egy idősebb csávó, jófejnek bizonyult, de csak miután elsütötte a kötelező Hungary, are you hungry örökbecsűt. Kiderült, hogy épp cukornádszüret van – mondjuk ezt a többször elénk vágódó, dupla-utánfutós, vágott cukornádat potyogtató teherautókból magam is kitaláltam. Az út elején egyre közelebb jutottunk a Fuego vulkánhoz, és tisztán látszottak a friss nagy kitörés nyomai. A kráter folyamatosan füstöl, és vastag hamuréteg lebeg a vulkán körül, mintha csak egy felhő lenne. Korábbi, többszáz életet követelő lávafolyások mellett is elautóztunk. A lerombolt falvak mutatják, hogy ezeket a vulkánokat azért illik komolyan venni, még ha fel is mászkálunk rájuk.
Hosszú oktatást kaptam a banano es platano, és ezek sokféle alfaja közötti különbségről, mikor magabiztosan rávágtam egy ültetvényre, hogy az banán. Ja, az, de milyen?
Azt is megtudtam, hogy simán télnek hívják az esős évszakot, nyárnak a szárazat, amúgy meg mindig tavasz van. Mindenki ért mindent, nem? Ostoba kérdésemre, hogy akkor hogy van ez pl. Tikálnál, kaptam a zavart nézést: hogy mire is gondolok, hiszen az már közelebb van a karibi oldalhoz, és ott minden más. Azt még nem tudom, hogy ki zavart össze jobban kit.
Forgalom az nem volt, tök jó időt jöttünk. Délután már élvezhetem a tengerparti levegőt, a gigahullámokat produkáló Csendes-óceán és a kockáshasú szörfösök látványát, meg a nyugati beachkultúrát építő szolgáltatók mindenféle ajánlatait. (Asszem életem legjobb smoothie bowl-ját ettem itt!)
A part szép, fekete homokos, hosszú kilométereken keresztül lehet zavartalanul kószálni rajta. De Guatemala nem a tengerpartjairól híres, ne is várjunk csodát. Mondjuk engem Costa Rica örökre elrontott, magasra került a léc, ha lenyűgöző tengerpartokról van szó. El Paredón évekkel ezelőtt csak egy álmos halászfalu volt. Még a két évvel ezelőtti blogok is azt írják, hogy limitált a szálláshelyek száma, és nem nagyon van hol enni. Namost ahogy én látom, itt más sincs, csak szállás meg nyugati igényeket kiszolgáló étterem. Csodásabbnál csodásabb apartmanok nőnek itt ki a földből, meg nyílnak sorra a thai, vegetáriánus, fúziós éttermek, a francia pékség és a flip-flopos séf hetente változó menüt kínáló konyhája is az alap mára. A halászfalunak egyre kevésbé van nyoma.
Itt is van egy magyar szál, ami lenyűgöző. Előszőr a hostelem recepcióján mondták, hogy itt magyar vendég még nem volt, de a szomszéd Airbnb tulajdonosai közül az egyik magyar. Hm. Aztán csak megnéztem hogy is hívják a házat: Casa Zala. Gyanús. A faluba sétálva, a kikötőnél a helyi arcok feltették a szokásos kérdéseket – hogy hívnak és honnan jöttél. Aztán az Hungría itt is elindította a lavinát. Hogy tényleg, hogy tudtam-e hogy a Krisztinának itt van háza? És pont tegnap jöttek meg, de most nincsenek otthon, mert valami túrára mentek. Tisztára mint otthon a nénik a gangon, itt is tud mindenki mindent, is.
Az idelátogatók jelentős része szörfözni jön. Óriásiak a hullámok, határozottan nem kezdőknek valóak. Úszkálni sem annyira lehet, mert borzasztó erősek az áramlatok. Tanúja voltam, amikor egy kisebb helyi gyerek nem tudott kijönni a vízből és egyre beljebb sodródott, majd a segítségére érkező anyja is annyira elfáradt az áramlattal küzdve, hogy aztán ketten sodródtak kifelé, míg végül három helyi arc húzta ki őket a partra.
A másik izgi sztori itt a teknős-mentés. Az egyik legkorábbi hostel tulajdonosai összefogtak a helyi nemzeti parkkal, konkrétan felvásárolják a helyiektől az általuk összegyűjtött teknős tojásokat (itt teljesen legális a tojásokat saját célra összeszedni), amik a keltetőbe kerülnek, és miután kikeltek, visszaengedik őket az óceánba. Mivel ennek nem most van a szezonja, ezt el is engedtem, mint opcionális programot.
Mégis, mikor a második tengerparti naplementém előtt élveztem a part nyugalmát, egyszer csak egy izgatott csoportosulásra lettem figyelmes. Messziről pont a naplementére készülő helyi arcoknak tűntek, akik egy jó nehéz – vélhetőleg sörrel teli – hűtőtáskát cipelnek. Ahogy közelebb értek, sejtettem, hogy itt másról lesz szó. És igen, hirtelen egy teknős-akció közepén találtam magam.
Ahogy szájtátva közelebb óvakodtam, seperc alatt két apró teknőst nyomtak a kezembe, hogy akkor engedjem őket szabadon az óceán irányába és tartsam rajtuk a szemem, amíg elérik a vizet. Fú, hát ez tök megható volt, de tényleg. Vagy húszan néztük, ahogy a kis teknőseink totyognak a víz felé – a hímek őrült tempóban, a nőstények kicsit lassabban. Megtudtam, hogy a kis cukik ma reggel keltek ki, és még a lemenő nap fénye is elvakítja őket, szóval jól jönnek a kis segítő kezek. Jó helyen, jó időben. Nagyon köszönöm ezt az élményt, Guatemala!