Alajuela és a dráma

Alajuela és a dráma

Aggódom-e a covid miatt, aggódom-e a nőként egyedül utazástól, aggódom-e… hát nem. Nem merek aggódni.

Pedig az első tapasztalatom az alajuelai hostelben az a 62 éves quebeci nő, aki szerint a covid egy csinált probléma és maszkot sem hajlandó hordani. Ráadásul a turizmusban dolgozik, a Costa Rica-i hegyekben van egy airbnb-je, azaz folyamatosan egy csomó emberrel találkozik. Na, vele aludtam egy szobában. Klassz. De legalább este is 20 fok fölött a hőmérséklet, így egy ujjatlanban indultam el megsétáltatni az utazástól elgémberedett kis testemet.

Másnap korai indulás Monteverdébe, a köderdők világába. A buszjegyemet már előre megvettem, és a nem túl sok rendelkezésre álló infóból megpróbáltam a térképen beazonosítani, hogy hol is szállok fel a buszra. Direkt nem mentem be San Joséba, egyrészt sem építészetileg, sem kulturális szempontból nem nagy szám, extra kitérő lett volna a reptértől, és ha valahol, akkor talán ott a legkevésbé jó a közbiztonság és a legtöbb a covid fertőzött.

Hagytam magam meggyőzni a szállásom tulaja által, hogy reggel 6-kor nem biztonságos a buszmegállóba gyalogolni, és minden elvem ellenére taxiba ültem. Mégiscsak bízom a helyiekben, pura vida, meg segítőkészség, mert tisztesség. Aztán vártam a San Joséból 6:30-kor induló buszt, amiről persze nem lehet tudni, hogy pontosan mikor érkezik az alajuelai megállóba. De jól van ez így.

Na, itt történt a dráma. Előre leszögezem, hogy semmi bajom, a büszkeségemen és a pénzemen kívül semmi nem bánta a következő kalandot. Utaztam én már sokfelé egyedül a világban, de most hagytam először igazán átverni magam. Jött egy helyi fazon, az éppen érkező buszokkal egy időben, pont úgy nézett ki, mint aki egy busztársaság egyenruháját hordja, és megkérdezte, hová utazom. Ahogy másokat is a megállóban. Mintha csak ellenőrizné, hogy nem néztük el a busz orrán lévő feliratot, és nem maradunk le a buszról. Aztán egy idő után visszajött hozzám, hogy hé, most tudtam meg, hogy a buszod nem is itt áll meg, hanem egy kicsit odébb, a másik megállóban. Ha sietsz, még eléred. Tuti? Tuti. Valaki más megy még Monteverdébe? Síri csend. Hát jó, akkor gyorsan uccu neki. Három kereszteződés után ugyanaz a fazon lelassít mellettem, hogy elvisz a megállóba, ne aggódjak, pura vida. Na, hogy itt miért nem tiltakozott bőszen a szervezetem, ne kérdezzétek. Innen gyorsított felvétel: a fülem hallatára telefonál a busztársaságnak, hozzáadott info nélkül azonosítják, hogy melyik az én helyem a buszon, hogy a busz már tovább ment nélkülem, de a következő megállóban még elcsíphetem. Egyébként meg nem tudtam, hogy aznaptól 3 napos sztrájk van, és az utolsó buszok reggel 6-kor elhagyták San Josét? Ez már gyanús, de már az autóban ülök. Ja, hogy ez egy taxi? Oké, persze, értem. De tényleg segíteni akar. Elvisz a következő megállóig. Újabb telefon a busztársaságnak, száguldás az autópályán a busz után. Közel van, mondja. De nincs közel. Gyanús, de az autópálya közepén mégse szállhatok ki. Megérkezünk a megállóba, majd egy olyan összeget mond fuvardíjként, hogy leesik a parókám. Mondom, hogy ez nem, ez sok. És tudom, hogy egy dollár mennyi colon, ne magyarázza meg, hogy kétszer annyi. Nincs annyim, és nem is adok. De ő keresztény, nem rabolna ki. Akkor sincs annyim. De az autó ajtaja zárva, nem tudok kiszállni. Hát megadom magam a sorsnak, meg az ostobaságomnak. Nem kevés pénzem bánja, meg a büszkeségem, hogy engem nem vernek át, meg tudok én magamra vigyázni. Hah. Szép.

Felszállok a buszra, önmarcangolva. És a tervek szerint megérkezek Monteverdébe. Leszállok a buszról, és abban a pillanatban leszakad az ég, zuhogó esőben indulok gyalog az 5 km-re lévő szállásomra. Persze nem volt sztrájk, persze jó megállóban várakoztam. Csak egy pillanatra leengedtem a védőfalat. Pár nap kellett, míg túltettem magam ezen. De annyi jó történt utána, hogy lassan elhanyvánul a bosszúság és a szégyenérzet is. Meg ugye, hiszek a karmában. What comes around, goes around.

Pura vida!