Egy csepp Honduras

Az utolsó napok. Ez megütött. Hogy telhetett el egy hónap ilyen észrevétlenül? Mi van még hátra? Gyors látogatás Hondurasba és az utolsó napok Guatemalában.

Honduras? De az veszélyes, nem? Meg amúgy mi van ott, hiszen csak búvárkodni lehet… Na igen, ha bármi, akkor az többnyire Utila és Roatán, a két szemtelenül képeslapra kívánkozó karibi sziget ugrik be Hondurasról. Nekem meg az itt töltött hetek után a maja vonal ragadt be, tehát én Copánba indulok. Copán, vagyis Copán Ruinas alig 10 kilométerre van a guatemalai határtól és egy roppant helyes kisváros. Csinos színes házakkal, egészen biztató biztonságérzettel, dimbes-dombos és tiszta utcákkal (és szemétgyűjtő teherautóval! – az első, amit a régióban látok). A településtől 15 perces sétára pedig a klasszikus maja korszak egyik jelentős városa, ami 1980 óta az UNESCO Világörökség része.

Meglepően sima volt az odaút. Rio Dulce-ből a busz majdnem időben elindult, kényelmes volt és még légkondit is kaptunk. Csak az üvöltő lakodalmas mexikói zenét tudnám feledni. Nem csoda, hogy lüktető fejfájással szálltam le a buszról… Induláskor még tele volt a nagy turistabusz, de ahogy megérkeztünk az utolsó nagy „forgalmi központhoz”, Chiquimula-hoz, összesen 4-en maradtunk: két szlovén hátizsákos, meg egy helyi csávó, aki, mint kiderült, szimplán csak elaludt. A határig tartó utolsó rövid, de kanyargós szakaszt imbolyogva és csigalassúsággal tettük meg. A határ egyszerű – a guatemalai kilépéskor nem kérdeznek semmit, egy ablakkal odébb a hondurasi belépésnél viszont van ujjlenyomatvétel, egy-két kérdés, 3 dollár belépési illeték megfizetése, aztán kész is vagyunk. Ez a magyar útlevél mindig megakasztja kicsit a folyamatot – nem egyszer kapom meg az út során, hogy ilyet még nem láttak!

A határ túloldalán csak elhessegetem a kisgyerekeket, akik kötegnyi hondurasi lempirát lobogtatnak a kezükben: erre más tervem van. A két szlovén srác is hozzám csapódik: én tudom mi vár ránk a határ túloldalán, ők meg csak arra számítottak, hogy valaki tudni fogja. Kicsit csalódottak ugyan, hogy már foglaltam szállást, így nem hármasban látunk neki a szobakeresésnek, ezzel csökkentve az egy főre eső árat. A túloldalon hát gyorsan megkeresem a kisbuszt, ami a városba indul. Tök üres, pedig 10 perc múlva indulunk. A sofőr egy kissrác – meglepne, ha lenne jogsija – az utastérbe pakolja a hátizsákokat. Azt mondja hétfőn nem pörög a biznisz, így is simán elférünk. A szlovén srácok magasak, ők inkább a sofőr melletti két szűk ülésre paszírozzák be magukat, remélve, hogy így legalább a térdkalácsaik épen maradnak. Alig 20 perc és a városban vagyunk.

Célirányosan a hostelem felé tartok, Jurij és barátja velem bandukol, hátha a hostelemben nekik is lesz szállás. Nem volt szerencséjük, de a hostelben kaptak egy-két tippet. Elbúcsúzunk, ők szobavadászatra indulnak, én meg lecuccolok. Megeszem a maradék utazós kajámat – a reggel még friss tortillát és a kellemesen pépessé vált avokádót, és a korábban kinézett csokizóba indulok, ami ugyan már csak egy óráig van nyitva, de borzasztóan vágyom egy kis kényeztetésre.

A Tea és Csokoládé Hely (Lugar del Té & Chocolate) álomszerű. Akkora kedvencem lesz, hogy mostantól minden nap visszatérek. Bár az ország jelentős kávé exporttal rendelkezik, mint minden közép-amerikai országban, itt is van nagy hagyománya a kakaónak, ami egészen a maja civilizációig vezethető vissza. Isteni a forró csoki. Ha lehetne, örökre itt maradnék. Vagy felvásárolnám az egész boltot (ezt pár nap múlva nagyjából meg is teszem…).

A fő attrakció nem más, mint Copán romváros. Ez a park csak reggel 8-kor nyit, így nem lehet elég korán érkezni ahhoz, hogy a meleget kicselezzük. Lehetne tuktukkal menni, de egyrészt friss vagyok, másrészt a tervem, hogy bankkártyával húzom ki ezt a pár napot, így kigyalogolok a romokig. Húznak el mellettem a taxik meg a tuktukok, de van járda(!), szóval kellemes a séta. Pár perccel nyitás után ott vagyok, és nem vesznek körül nagy turistacsoportok. Van ellenben néhány vörös ara (scarlet macaw/sárgaszárnyú ara) pár, akik a Costa Ricából ismert irgalmatlan rikácsolással köszöntik a reggelt, egymást, meg a koránkelőket. Nem lehet nem megállni és egy kicsit őket figyelni. Elképesztő teremtmények. Egy adott ponton, ahogy nekiindultam a romok felé vezető ösvényen a fák között, éreztem, hogy hátra kell fordulnom: egy pár röppent fel egy ágról, majd teljes összhangban alig egy méterrel a fejem fölött húztak el a romok felé. A könnyem is kicsordult, annyira szép látvány volt.

Fontos szereplők ők itt: az egykori maja város egyik szimbólumai, rengeteg faragványon felbukkannak és nagy tisztelet övezte őket. Mint megtudtam, a város határában működik ma egy madárpark, ami valójában egy madármentő központ, egyben a vörös ara megmentéséért és a régióba való visszatelepítésért is küzdő helyi, abszolút civil program.  Minden évben sok-sok madarat engednek szabadon a régióban, köztük a romoknál is, így az archeológiai parkkal együttműködve az évek során sikerült stabilizálni az itt élő populációt.

A romváros lenyűgöző. Mostanra láttam már pár romot (Tikál, Yaxha, Cahal Pech, Xunantunich), de ehhez foghatót sehol sem. Feltűnően sok a faragvány. Sok-sok épen maradt sztélé (emlékkő) sorakozik a Gran Plázán. Soknál nehéz már kivenni a motívumokat, de olyanok is akadnak, ahol hosszú perceket időzöm, mert annyira lenyűgözők a formák. Az első kis piramis alacsony, és a tér sem árul el sokat, csak a sztélék vonzzák a szemet. De ahogy tovább haladok, a hieroglifák lépcsője és a központi épületegyüttes beszippant. Eddigre már tudom, hogy a piramisok újabb és újabb piramisokat rejtenek magukban. Az ásatások során több járatot is fúrtak a piramisok mélyére, és több korszaknyi korábbi épületet fedeztek fel, amire a következő uralkodó ráépítette a saját nagyobb és jelentősebb épületét.

A hieroglifák lépcsője lenyűgöző. Elképesztő, hogy hosszú évekig engedték a turistáknak, hogy a lépcsőkön mászkáljanak, de mára már le van zárva, és egy ponyvával védik az időjárás viszontagságaitól. Ez egy 62 lépcsőfokból, és összesen 1100 db vésett darabból (2200 írásjelből) álló írás, ami a leghosszabb és talán a leghíresebb maja hieroglifa. Csak ugye ennek a darabjait (az egész lépcső 60%-át) szétszóródva találták meg, és egy gigantikus puzzle-ként próbálták a kutatók összetenni. A szakemberek szerint a jelenlegi kompozíció egy-egy eleme meglehetősen random, nincs rá garancia, hogy ez valóban így nézett ki, amikor készült. De még így is lenyűgöző (mert amúgy is, mit tudom én, hogy mi van odaírva, meg hogy miként kellene ennek kinéznie…).

Fantasztikus a labdajáték helyszíne is. A legnagyobb pálya, amit eddig láttam, sőt, valójában 3 is van itt belőle. A másik kettő kicsit kisebb, amik talán edzőpályák lehettek, vagy azokon játszották a kevésbé fontos mérkőzéseket. Ami szuper érdekes, hogy a többi ismert pályán vagy vannak kőhurkok, vagy nincsenek, de itt Copánban mindkét oldalt 3-3 vörös ara fej ékesíti. A szakértők szerint ennek lehetett szerepe a játékban: mint ahogy feltételezik, hogy ha a kőhurkon átment a labda, az extra „pontot” vagy azonnali győzelmet jelentett, itt talán meg kellett érinteni az ara fejet a labdával. De ezek csak találgatások.

Amit igazán szerettem, az az un. temető, ami valójában a nemesi családok lakóépületeit jelenti. Tévesen keresztelték temetőnek az ott talált sírok alapján, de a maja kultúrában szokásos, hogy halottaikat a ház alá temették, így nincsenek valódi „temetőik”. A romegyüttes ezen része szintben a fő épületegyüttes alatt, attól kissé távolabb helyezkedik el. A nagy csoportok nem jönnek ide le, de senki mással sem találkoztam ott tartózkodásomkor. Kiválóan lehet itt merengeni, álmodozni, vagy egyszerűen csak befogadni a hely hangulatát.

Meglátogattam a helyi múzeumot is, ahol az összes eredeti sztélét őrzik (a parkban csak másolatok vannak), a jelentősebb szobrokkal, fali díszekkel együtt. És itt építették fel a nagy piramisban talált legfontosabb korai piramist is. Tényleg lenyűgöző. De az sem rossz sztori, hogy mi motivált arra, hogy bejöjjek ide.

A romok előtt még megreggeliztem a hostelünk melletti bed & breakfast kertjében. Egyszer csak megjelent mellettem egy idősebb hölgy, hogy mellém telepedhet-e, hiszen nem maradt addigra szabad asztal. Hát persze, miért ne. Elkezdtünk beszélgetni. A Seattle-i, idős, görnyedt háttal ülő hölgy valami hihetetlen életenergiát sugárzott. Le volt nyűgözve mindentől: hogy magyar vagyok, hogy utazom, hogy jógát tanítok, hogy akármi… Egy idő után én is faggatni kezdtem: ma még nem megy a romokhoz, egy barátját várja, akivel szakmabeliek, élőben még sosem találkoztak, csak zoom-on, több szakmai konferencián voltak már online együtt. Ha minden igaz, este megérkezik, és majd másnap kimennek a romokhoz. Oké, de mi is az a szakma, amin osztoznak? Ja, hát ő régész. És specialitása a hieroglifák kutatása. Igen, éveket dolgozott itt Copánban is. Hogy mit? Hát ő fordította le a legtöbb sztélét. Ültem ott a kávémmal, és nem hittem a fülemnek. Szinte végeláthatatlan volt a kérdéseim sora. És ő tanácsolta, hogy a múzeumba menjek el, szeretni fogom.

Még aznap délután tovább gyalogoltam (újabb 15 perc) a Las Sepulturas néven futó romegyütteshez, de az mindezek után már nem nyűgözött le. Az alsó nemesség lakhelyei vannak itt egy palotával. De ez a rész nincs karbantartva-kitáblázva, és ottlétemkor csak én, meg 3 rosszarcú karbantartó volt a helyszínen. Nem volt annyira bizalomébresztő a dolog.

A romoknál tett látogatás után kedvet kaptam a madárparkhoz, főleg, hogy kicsit utána olvastam a dolognak, és meggyőződtem arról, hogy tényleg fontos és etikus munkát végeznek. Ráadásul a szállásomon összebarátkoztam egy szimpi francia sráccal, akivel órákat beszélgettünk a mindenfélékről, és ő is erősen ajánlotta a helyet. És tényleg megérte felkaptatni a Copántól északra, a hegyek felé félúton lévő madár menedékbe. Az itt kialakított kis sétány igazán nem hosszú, max. 1,5 km, de esküszöm vagy 3 órát töltöttem el itt. Minden állomásnál részletesen bemutatják a lakókat, a mindenféle arákat, papagájokat, tukánokat és a számomra ismeretlen számtalan madárfajt. Az itt élők mindannyian mentett madarak, vagy a konzervációs program keretében itt született és nevelkedett, szabadon engedésükre felkészülő madarak. A legtöbb lakó a vörös ara program része, de elég sokszínű a társaság. A legtöbben nagy, több szobányi méretű rács-lakosztályban laknak, és ahogy a fiatalok egyre közelebb kerülnek a szabadon engedésükhöz, annál nagyobb lesz a ketrec és a benne lakó társaság, hogy a társas készségeik is fejlődjenek. Vannak itt szabadon élő egyedek is, akik nem szakadtak el teljesen a parktól, és vissza-vissza járnak rikoltozni, meg falatozni a minden nap kihelyezett friss gyümölcsből.

Miután végiglátogattam a lakókat, megálltam a helyi büfében, hogy megkóstoljam a baleada-t, a helyi alap utcai kaját, ami nem más, mint babkrémmel és reszelt sajttal töltött búza-tortilla. Közben meg jól eldiskuráltam egy amerikai párral, akik Costa Ricában dolgoznak a szerzonban, majd autóval lassan visszautaznak az USA-ba, miközben meglátogatják a kedvenc helyeiket az odavezető úton, ahol egy-egy hetet el is időznek, attól függően, hogy mihez van kedvük. Ugyanez a szezon előtt vissza. Arany élet. Beszélgettünk, figyeltük, ahogy a fejünk felett rikácsolnak az arák, időről időre helyet változtattunk, féltve a fejünket és a kajánkat a felénk záporozó, papajában gazdag madárürüléktől.

Az eredeti tervem az volt, hogy két éjszakát Copánban töltök, aztán visszautazom Antigua-ba egy laza, levezető, pihenős napra, majd másnap Guatemalavárosból hazautazom. De aztán konstatáltam, hogy ez elég hülyeség, mert Antigua-ba jutni amúgy is csak Guatemalavároson keresztül lehet, így sem az idővel, sem a pénzemmel nem gazdálkodnék túl jól, ha így tennék. Copán meg amúgy is tetszett, szóval hosszabbítottam még egy nappal. Így 3 hondurasi éjszaka után indultam kora reggel a határhoz, hogy elcsípjem az egyetlen Guatemalavárosba tartó közvetlen buszt. Most már tényleg az utolsó napok jönnek!

Árak

• El Florido határállomás – Copán Ruinas helyi minibusz: 10 GTQ (kb. 460 HUF)
• belépő Copánba: 15 USD (kb. 5.700 HUF)
• belépő Museo de Esculturas: 7 USD (kb 2.600 HUF)
• belépő a Madárparkba:10 USD (kb. 3.800 HUF)