El Remate és Tikal-Yaxhá

Valójában nem is Floresbe utaztam Lanquinból, hanem El Remate-be. Hárman indultunk neki a hostelből ennek az útnak, de Lanquinban ketté szakadtunk. Ezúttal én jártam jobban. Egyikünket beültették a kisebb, de hamarabb elinduló kisbuszba, én a nagyobb (újabb) és később induló buszra maradtam. Ja, menetrend az nincs. A buszok akkor indulnak, amikor végre odaér mindenki, aki helyet foglalt előre. Esetleg várunk még, hátha beesik valaki. A busz kb. 20 üléses volt, de max 12-en ültünk rajta, és ez végre szuperkényelmes volt. Mindenkinek volt elég helye és az imbolygást sem éreztem. Végül simán beértük a korábban induló kisbuszt, amiben utólag kiderült, hogy horror-sztori volt az utazás.

Én még Flores előtt, Santa Elenában kiszálltam, aminek a sofőr olyan nagyon nem örült, mert ki kellett bányászni a csomagom a tetőn leponyvázott kupacból. Aztán kiderült, hogy még négy francia is leszáll – az övékhez képest az én csomagom előkerítése nem volt gond. És itt végre utaztam helyi busszal: leintettem az első belize-i határ felé haladó buszt, és máris úton voltam az egymás hegyén hátán egymásra zsúfolódó embertömegben El Remate felé. A naplemente a buszon ért, a színek elég ígéretesek voltak.

El Remate pici, a Peten Itzá tó partján fekszik, a Tikál felé vezető út mentén. A falu maga csak pár utca, néhány kifőzde, egyszerű boltocskák, még egyszerűbb házak, a tóparton meg végig vendégházak és éttermek. Nincs kézzelfogható oka annak, amiért szerettem itt lenni. Minden együtt: a nádtetős nyitott szállásom, a csodás kert, a tízcentivel a vízszint alatti stég, úszás a naplementében fürdő tóban, Tikal közelsége, a társaság…

Persze mindez sülhetett volna el rosszul is. A tóban van négy krokodil. A helyiek szerint azok napközben nemhogy nem vadásznak, de meg sem mozdulnak, mert olyan meleg van, hogy az már nekik is sok.  Egyikünk aztán látta is, ahogy a legnagyobb kroki kora reggel menetrend szerint szeli a habokat a napközbeni pihenőhelye felé. Hát nemtom, mi azért továbbra is úszkáltunk.

A csudiszép kert is könnyen rémálommá változhatott volna, mikor egy reggeli ébredezés közben észrevettem az ösvényen békát üldöző kígyót. Mire köré sereglettünk, a béka már derékig a kígyó torkában volt. Lelkes érdeklődésünket csak egy helyinek tűnő csávó lohasztotta le, aki közölte, hogy épp Guatemala legmérgezőbb kígyójának reggelijét szemléljük túl közelről. Marása 3 órán belüli halált eredményez. Valahogy ezután egyrészt jobban értettem, hogy miért jár minden helyi machetével, másrészt kicsit jobban figyeltünk, hogy hová lépünk.

Tikal

Soha korábban nem láttam még se inka, se azték, se maja romokat, sőt egyiptomi piramisokat sem. (Valószínűleg a romok romjával kezdtem Angkor Watban…) Emiatt szuper izgatottan vártam a tikali látogatást. Gondoltam rá, hogy egy gigantikus napot csinálok a szülinapomból, ami egy napfelkeltés látogatással kezdődne, és valami naplementés másik programmal végződne, de a ködös reggelek miatt erről inkább lemondtam. Hajnali kelés után röviddel 6 után érkeztem a parkba, ahol sűrű pára gomolygott. Nagyon kevesen voltunk még a parkban, de se őket nem láttam, sem az engem körülvevő erdőt. A köd csak nagyon lassan kezdett felszállni. Mire a Gran Plaza-ra jutottam, a Nagy Jaguár Templom alakját már ki lehetett venni a ködben, de egy két ember lézengett a téren. Egész különleges élmény így járkálni Tikálban, szinte egyedül, érezve a hely szellemét, közelről csodálva a különleges épületek erejét. Mikor a legtávolabbi, 4-es templomhoz értem, megmásztam a köré épített falépcsőket, majd letelepedtem a kelet felé néző lépcsőkre, és frissen szerzett spanyol-holland barátaimmal vártuk, ahogy a köd lassan felszáll, egyre többet láttatva a lábunk előtt hullámzó dzsungelből. Végül megláttuk a dzsungelből kikandikáló 4 piramis csúcsát is. Mindezt a dzsungel hangjait hallgatva. Mágikus. Tudom, tiszta giccs. Azt hiszem, ez a látvány hosszú ideig meghatározó élmény marad.

Az egész park szuper élmény. Lettek kedvenc helyeim, ahol hosszabban időztem, kedvenc piramisaim, amikre többször felmásztam, ahol csak ültem és csodáltam a hely szépségét és elmélkedtem a történelem menetén.

Nem fogadtam vezetőt, bár először terveztem. De épp nem volt senki a kapuban, mikor megérkeztem, így ezt elengedtem. Cserébe sokat olvastam előre, és bele-bele hallgattam a más csoportokat kalauzoló idegenvezetők hosszas magyarázataiba, begyűjteni olyan infókat, amiket addig nem tudtam.

Teljesen boldogan tértem vissza a szállásomra, további tervek nélkül. Az első meglepetés már az úton ért. Hazafelé ugyanis nem a méregdrága transzferrel mentem, hanem levadásztam egy helyi buszt. Míg a többi utasra vártunk, jót beszélgettem a sofőrrel, aki a szülinapom hírére egy gigantikus nagyapai ölelésben részesített. Majd az út mellett megállva beugrott valamiért egy kisboltba, és ahogy visszatért a buszhoz, a sofőrülés helyett egyenesen hozzám jött, a kezembe nyomva egy tortaszeletet, meg valami nagyon narancssárga üdítőt. Kicsit szabadkozott, hogy a tortaszelet egy nejlonzacskóban várja, hogy befalatozzam, de ez a minimum amit aznap ajándékba kapnom kellett, szerinte. Nagyon meghatónak gondoltam ezt az egészet, főleg, hogy biztosan többet költött a sütire, mint amit az útért fizettem.

Az este naplementés fürdőzéssel, sok nevetéssel és egy újabb ajándéksütivel folytatódott… nem panaszkodom.

Yaxhá

A Belize-i határ felé félúton van még egy rom, Yaxhá. Egy óra autóút El Rematéból, aminek a végét hajón is meg lehet tenni. Maga az archeológiai park is klassz, alig látogatja néhány csoport, de főleg a naplemente élménye miatt jönnek ide az emberek. Vidáman töltöttem el itt frissen szerzett német társammal négy órát, újabb templomokat, piramisokat felfedezve. A világon senkivel nem találkoztunk – tulajdonképpen még azokkal sem, akikkel egy autóban érkeztünk. Mondjuk a sofőrrel kicsit alkudozni kellett, mert 5:30-kor indult volna haza, de kijelentettük, hogy mi bizony a naplemente előtt innen el nem megyünk, azaz az indulást kitoltuk egy órával.

A naplemente tényleg mágikus. Az emberek lassan kezdenek gyülekezni a legmagasabb, a tóra néző piramis tetején, de végül nem vagyunk 20-nál többen. Ahogy a nap egyre lejjebb megy, a színek elmélyülnek a tó felett, és mintha valaki bekapcsolná a dzsungelhangokat. Szinte varázsütésre, egyszerre kezd el bőgni megannyi bőgőmajom. Ha nem tudnám, hogy ezek viszonylag aprócska majmok, feltenném a kérdést, hogy vajh milyen fenevad rejtőzik az erdőben és fel akar-e falni. Nem akar. Rikácsolnak a papagájok, zsizseg a dzsungel, szájtátva de síri csendben ámuldoznak a turisták. Boldogság.

A német Helen, a kanadai Josh és az oregoni Jocelyn tették az itt töltött napokat feledhetetlenné. Régen beszélgettem ilyen jókat, szívmelengetőket, elgondolkodtatókat.

Az utolsó estémen Josh, aki olasz mesterétől tanulta a pizzakészítést és saját pizzeriája volt a Yukonon, kitalálta, hogy ő bizony pizzát fog sütni nekünk a kerti kemencében. Amíg én Yaxhában voltam, ő ledumálta a vendégház tulajával a dolgot. Elment fát venni, beszerezte a hozzávalókat és mire visszatértem, nagyban zajlott a projekt. Képzeljétek el a francia tulajdonú vendégházat, a saját francia éttermével, aminek a kertjében lobog a kemencében a tűz – egy ponton aggódtunk, hogy a tető is tüzet fog – és ott áll Josh, kb. a 15. pizzát süti sugárzóan boldogan és ingyen eteti a népet.

A négyesünk lassan elfogyott: Helen Mexikóban keresztül hazautazott, Jocelyn éjszaka megbotlott és elesett a konyhában, aminek a vége kórház, majd azonnali hazarepülés, műtét, egy fémlap és 7 csavar a lábszárcsontjába lett a vége. Josh még maradt egy napot, mikor én Belize-be indultam. Az együtt töltött napok mélyen bevésődtek. Hálás vagyok!

Árak

• Tikal belépő: 150 GTQ (kb. 6.900 HUF)
• Tikal napfelkelte vagy naplemente belépő: +100 GTQ (kb. 4.600 HUF)
• El Remate – Tikal turista minibusz: 70 GTQ egy irány, 100 GTQ oda vissza
• Tikal – El Remate helyi busz: 25 GTQ (kb. 1.200 HUF)
• Yaxhá belépő: 80 GTQ (kb. 3.700 HUF)
• El Remate – Yaxhá – El Remate shuttle: 125 GTQ (kb. 5.800 HUF)