Gyors pillantás San Joséra
Én igazán igyekeztem, hogy San Joséba már csak akkor tegyem be a lábam, amikor elutazom az országból. Egy porcikám sem kívánta, hogy itt tartózkodjak. De bizonyos szempontból San José olyan, mint Budapest: egyes célállomások között kihagyhatatlan állomás. Gondolnád például, hogy a csendes-óceáni oldal déli pontja és a karibi térség déli pontja között csupán csak át kell szelni az országot “keresztbe”, de a hegyeken át nincs út. Szóval vagy átutazol Panamába, és ott teszel egy kört, vagy irány San José.
Tény, hogy nem sokat láttam a városból. De azt megértettem, hogy a tömegközlekedés nem egyszerű. Először is, nincs “helyi volánbusz”. Azaz nincs egy nagy közúti tömegközlekedési vállalat, de nincs “helyi BKV” sem. Vannak kis cégek, amik kicsiben, és csak az ország egy-egy szegletét szolgálják ki. És itt, Costa Ricában ez azt is jelenti, hogy a legtöbb városban, így San Joséban sincs egy nagy buszpályaudvar, ami az összes céget kiszolgálná. Ahány cég, annyi buszpályaudvar, szétszórva a városban. Szóval először meg kell tudni, hogy melyik társaság megy abba a régióba, ahová utazol, és az melyik állomásról indul. Ha több cég is indít buszokat az adott viszonylaton, azok nagy valószínűséggel más-más állomásról indulnak. És ha nem tudod a menetrendet, akkor az lutri. Választasz egyet (tetszik a neve, szép a buszok színe, vagy ecc-pecc-kimehetsz módszerrel), és reménykedsz, hogy nem kell órákat várni a következő buszra. Az árak összehasonlítására kb. esélyed sincs, hacsak körbe nem járod az állomásokat. De nem járod körbe.
A buszom San Isidroból relatíve a központba (Avenida 22, Calle 1) érkezett. A tökéletes központ az Avenida 1, Calle 1. Most egy lányos, vagyis inkább Jucós magyarázat jön, aki nem bírja, ugorjon: “avenida” a térképen a vízszintes utcák, “calle” a függőlegesek, és van néha egy-egy “diagolal”, amik keresztbe haladnak. Szívesen. Amúgy meg nincsenek pontos címek. Néha annyit mondanak csak, hogy a mely két utca kereszteződése, vagy melyik templom mögött a második ház, vagy a melyik kórház melletti épület. Te meg találd meg.
Innen kellett átsétálnom a 20 percnyi gyaloglásra lévő másik állomásra. Mivel a telefonomon már nem fért el még egy applikáció és nem volt uber-em, megszereztem egy helyi uber sofőr whatsapp számát, arra az esetre, ha zuhogna az eső. Mert az ugye világos volt, hogy az alajuelai eset után én taxiba nem szállok. Ki érti miért, de alapvetően bizalmatlan lettem velük szemben. De szerencsére épp sütött a nap, így maradt a séta és a szemlélődés.
Az utam átvezetett néhány sétálóutcán, (lezárt) parkokon, láttam néhány európai stílusú épületet, de semmi igazán látványos. Végül a nagypiac környékére jutottam, ami már szimpi volt a rengeteg gyümölcsös, zöldséges, mindenféle árus közepette, aztán tovább a Barrio Mexico (azaz Mexikói-negyed) utcáin. Na, ez már nem volt annyira szimpi, öleltem is magamhoz az extra szatyromat – amiben még mindig a maradék kajámat cipeltem. Utánaolvastam később kicsit, és kiderült, hogy a Barrio Mexico-ban létezés nem egy életbiztosítás. Sok a hajléktalan, drogos, és ilyen-olyan kisebb bűncselekmény, és igazán nem jóformájú alakok mászkálnak az utcán. De nemrégiben nyílt itt egy modernebb buszpályaudvar, a Terminal 7-10 (ki nem találjátok, a címe: Avenida 7, Calle 10), amikor is végre nyitottak egy rendőr örsöt a közelben, és érezhető a rendőri jelenlét is utcán. Ez javított az utazók közérzetén és a bűnügyi statisztikákon, de azért még mindig elég rosszarcú alakok könyökölnek az erkélyeken, és kódorognak részegen az utcán.
Hamar megtaláltam az én pályaudvaromat, ahol kiderült, hogy a déli busz, amit el akartam érni, nem létezik (igen, korábban volt, csak hát a COVID), így a kétórai busszal tudok csak továbbutazni. Mondjuk annyira már meg sem lepődtem. Megvettem a jegyet, megettem a magammal hozott ebédemet, és békésen várakoztam. Sétálgathattam volna még a városban, de az összes cuccommal a hátamon nem vonzott az a perspektíva, hogy a Mexikói-negyeden ismét keresztülgyalogoljak, így ezt inkább passzoltam. Aztán az ég is ismét leszakadt, ami végleg eldöntötte ezt a kérdést. Szóval csak figyeltem az egyre több színesbőrű, raszta srácot, aki megjelent a pályaudvaron, mintegy a következő úticélom előjátékaként, és a beton helyett újra a tengerpartra képzeltem magam.