Gyors vizit Belize-ben

El Remate igazán nincs messze Belize-től. Mostanra már tudtam, hogy nem megyek el a méregdrága tengerpartig, de a határközeli San Ignacio túl vonzó volt ahhoz, hogy nemet mondjak. Tömegközlekedéssel vágtam neki a dolognak, sokak szörnyülködése közepette. Belize-i dollárt már az onnan érkező utazóktól vásároltam, szóval amiatt nem fájt a fejem.

Először is ki kell gyalogolni (vagy taxizni) a főútra, ahol le kell inteni a helyi buszt. Nyilván egy szép vasárnapot választottam az útra, amikor a buszok nem járnak olyan gyakran, de mázlim volt. Félúton felvett egy motoros, Manolo, és elfuvarozott a főútig, és visszafogottan győzködött, hogy Belize-ből térjek vissza hozzá, csudijó túrákat teszünk majd a tó körül. Vagy akár el se induljak, most azonnal is motorozhatnánk együtt. Szerencsére elég volt egyszer nemet mondanom erre a kiváló ajánlatra, és a busz is hamar jött, ráadásul hely is volt rajta. A határátlépés zökkenőmentes volt, senki nem kérdezett semmit, pecsételtek, befogadtak, uzsgyi. Odaát várt rám 2 km gyaloglás (vagy egy drágább taxi), de itt is mázlim volt: felvett egy üres, az első falu buszmegállójába tartó helyi busz, és ingyen elvitt. Ott megvártam a helyi buszt, és 4 órával az indulás után már a Belize-i hostelemben hűsöltem.

Actun Tunichil Muknal

Valójában egy oka volt annak, hogy ide jöttem. Meg akartam látogatni az ATM, azaz az Actun Tunichil Muknal barlangot. Igen, mészkőbarlang, cseppkövekkel meg minden, de nem ez a lényeg. Ez egy maja rituális helyszín, elképesztő történettel és leletekkel, amiket nem mozdítanak el a helyükről, mert nagy részük odakövesedett.

Az egész túra klassz, heten vagyunk egy zseniális vezetővel, aki ontja magából a sztorikat. Egy óra utazás után minden cuccunkat hátrahagyva indulunk egy rövidebb túrára, amin három folyón is átgyalogolunk (hidak nincsenek), hogy végül elérjük a barlang bejáratát. Eddigre már nyakig vizesek vagyunk amúgy is, szóval nem gond, hogy a barlangba gyakorlatilag be kell úszni. Sokáig a vízben haladunk, hol úszva, hol derékig, hol térdig-bokáig érő vízben gyalogolva, hol a köveken kúszva-mászva. Egy ponton mászunk kicsit vertikálisan, és megérkezünk a rituálék helyszínére.

Leegyszerűsítve a dolgot: a maják úgy gondolták, hogy az istenek egy része barlangokban lakik, amik az alvilág (Xibalba) kapui. Amikor a maja civilizáció épp leáldozóban volt, ebbe a barlangba kezdtek járni a (helyi) maják, hogy áldozataikkal arra kérjék az isteneket, hogy hozzák vissza az egyensúlyt és a prosperitást a földre. Eleinte ezek ételáldozatok voltak. Minél rosszabb lett a helyzet odakint, annál mélyebbre mentek a barlangba. Minél kétségbeesettebbek lettek, annál komolyabbak lettek az áldozatok. A barlang mélyén sok-sok csontot és koponyát találtak, a legmélyén pedig egy megkövesedett csontvázat. A kutatók szerint ez a legutolsó áldozat. Az egyensúly ezután sem tért vissza a földre, a maják pedig nem tértek vissza a barlangba.

A barlangban található leleteket többször elöntötte a víz, sokszor sodorta őket a mészkő medencékben keresztül, így sok csont összevissza keveredett, aztán sokáig vízben állt, magára szedve sokévnyi ásványlerakódást, így azokat biztonságosan nem lehet a barlangból eltávolítani.

A barlangba semmit nem lehet bevinni, fényképezőgépet sem. Ezt azoknak az ostoba turistáknak köszönhetjük, akik évekkel ezelőtt kamerájukat leejtve megrongáltak több leletet, köztük egy koponyát is. A leletek helyszínén még a cipőket is le kell vetni, és zokniban haladunk előre, csökkentve a lépéseinkkel a helyszínen okozott potenciális károkat.

Őrült szerencsém volt a túrával. Nem csak profi volt a guide, de szerencsére olyan korán mentünk, hogy előttünk csak egy mini-csoport volt, volt időnk mindenre, a barlang vize kristálytiszta volt. De visszafelé iszonyú sok csoporttal találkoztunk, néhol bedugult a barlang, türelmetlenek és feszültek voltak a vezetők, és a víz is felkavarodott. Szóval, ismét csak hálás vagyok.

San Ignacio amúgy nem egy vonzó hely. Emiatt sem rendített meg, mikor rájöttem, hogy csak 2 éjszakára foglaltam szállást, nem háromra. Eredetileg mindenféle outdoor dolgot csináltam volna, de minden horror áron volt, és megfelelő társaságot sem találtam hozzá.

Green Iguana Conservation Project

San Ignacio egyik luxibb hoteljének tulajdonosának egész jófej. 1996-ban, teljes önerőből, a hotel mellett fekvő területen kialakította a zöld leguánok kis paradicsomát. Sérült és a hatóságok által elkobzott leguánokat fogad be, gondozza az orvosi beavatkozást igénylő állatokat, kiterjedt oktatási projektet futtat a környező iskolákban és a felnőttek körében a leguánok vadászata és tojásaik begyűjtése ellen, és a központban született, életképes felnőtt korukig nevelkedett egyedeket pedig visszatelepítik a vadonba. Vannak állandó lakók is, akiket valamilyen oknál fogva nem lehet visszatelepíteni. Ők igen szelídek, meg is lehet őket simogatni.

Az évek során némiképp csökkentették a leguánok emberekkel való interakcióit. Csak az állandó lakó felnőtteket lehet megérinteni, a tinédzsereket egyáltalán nem, és a bébik közül is csak kettőt, egy nőstényt és egy hímet. Állítólag a picik mindennap fürdenek, így szabadítva meg őket az emberek és azok mindenféle kozmetikumainak szagától, hatásaitól. Mondjuk ebben azért nem vagyok biztos.

Cahal Pech

De ha már ott voltam, felsétáltam a Cahal Pech romokhoz, és mennyire nem bántam meg! Viszonylag kicsi városka, nincs hatalmas piramisa, de szabadon járkálhat mindenki, szinte mindenre fel lehet mászni, és a lakóépületek igazán klassz képet adnak arról, hogy a gazdagabb családok milyen épületegyüttesekben laktak. Imádtam a kis zegzugokat, lépcsőket, kis átjárókat felfedezni. Közel naplementéig maradtam. Záráskor már csak összesen négyen gyalogoltunk komótosan a kapu felé.

Xunantunich

Nagyjából ekkorra éreztem azt, hogy most egy kicsit elég a maja romokból. Másnap reggel visszaindultam Guatemalába. Előző este jókat beszélgettem egy Québec-i lánnyal, aki frissen érkezett Belizebe. Még nem utazott a helyi buszokkal, így a nagy tépelődésben, hogy mit is csináljon aznap, úgy döntött csatlakozik hozzám egy darabig, és a határközeli Xunantunich romjaihoz tart. Már előtte is mondogatta bal vállamon a kisördög, hogy annyira útba esik, ne már hogy ne nézzem meg én is közelebbről. Szóval gyors döntés a buszon, én is leszállok a minikompnál, amivel át kell kelni a folyón, és két kilométer séta (nyilván emelkedőn) után ott is vannak a romok.

A komp egészen vicces, egy kifeszített kábel mentén halad, miközben a révész manuálisan kurblizza át a szerkezetet ötpercenként a túloldalra. Ez egy ingyenes szolgáltatás, de lehet borravalót adni. Már ott is nézegették a nagyobbacska hátizsákom, de igazán csak a jegypénztárban húzódtak a szemöldökök felfelé, mikor teljes menetfelszerelésben állítottam be. Mondjuk jófejek voltak, otthagyhattam megőrzésre a cuccom, amíg bejártam a parkot.

Na, ez elég nagy meglepetés volt. Láthatóan nem készültem fel alaposan. Nagyon izgalmas helyszín, meglepően magas piramisokkal, és a fő piramis két oldalán megmaradt óriási faragványokkal. Egyszerűen csodaszép. Eredetileg mind a négy oldalon volt, de csak két oldal maradt viszonylag épen. Szájtátva álltam ott percekig. Xunantunich ceremoniális helyszín volt, az itt lakókat a környező falvakban mezőgazdasággal foglalkozó lakói tartották el. Fénykorában a Belize-i völgyben mintegy 200ezer ember élt, és a folyó közelségének köszönhetően viszonylag sokáig termékeny földeken gazdálkodtak, a város virágzásának egy hirtelen esemény, vagy eseménysorozat vetett véget, ami a kutatók szerint valószínűleg egy földrengés lehetett.

A hely neve egyébként modern maja elnevezés (sziklaasszony), ami a sokak által látni vélt, fehér ruhát viselő, vörös szemű női alakra utal. Élelmes, de nagyon idegesítő drónos fotózást koreografáló női utazók előszeretettel jelennek meg itt hófehér ruhában, míg a párjuk a legjobb insta fotókat/videókat igyekszik összehozni. Eközben a többiek félkomolyan abban reménykednek, hogy ezért jól megbünteti őket valaki, mert a határ közelsége miatt itt (is) tilos drónokat röptetni.

Innen már csak vissza kellett sétálnom a komphoz, majd onnan a határig (jó 6-7 km), amit persze dél körül, rekkenő hőségben tettem meg, mikor egy lélek sem járt arra. Még egy elszánt taxis sem akart felvenni, hogy aztán jól visszautasíthassam.

A határátkelés most is zökkenőmentes volt, bár a szuper jófej vámosok csak kinyittatták a hátizsákom, tudván, hogy csak szennyes ruhát fognak benne találni, de addig is tovább beszélgethettünk.

Soha korábban nem esett olyan jól egy jéghideg édes-barna-bubis üdítő (csak nem írom le a nevé), mint amikor megérkeztem a Melchor Menos-i buszmegállóba, ahonnan 5 perc múlva indult is a buszom Floresbe. Ott csak egy éjszakát maradtam, hogy aztán másnap reggel Rio Dulce-be induljak.

Árak

• El Remate – Melchor Menos minibusz (határ): 30 GTQ (kb. 1.400 HUF)
• Benque Viejo del Carmen (az első falu Belizeben) – San Ignacio helyi busz: 2,5 BZD (kb. 320 HUF)
• ATM látogatás: 100-125 USD
• Green Iguana Conservation Project belépő: 11,25 USD (kb.4.000 HUF)
• Cahal Pech belépő: 10 BZD (kb. 1.800 HUF)
• Xunantunich belépő: 10 BZD (kb.1.800 HUF)
• Hivatalos kilépési díj Belizeből: 20 USD (7.300 HUF)