Irány az Atitlán-tó

Reggel elhagyom El Paredónt. Ha jól belegondolok, lehet hogy összesen ez a két napnyi tengerpart jutott erre az utazásra. Ami miatt kicsit megfájdul a szívem, de minddnféle más vízből azért lesz még bőven.

A fuvarom fullon van. Szerencsére az elsők között szálltam fel, így a lábaimnak legalább van hely, még ha egy másnapos német srác mellett is töltöm az elkövetkező – akkor még nem tudtuk – hat órát. A minibusz kanyarog a faluban, mindenhonnan veszünk fel utasokat, és közös erővel ügyeskedjük fel a csomagokat a tetőre. 15 utas egy minibuszban, amit vagy hobbitoknak, vagy gyerekeknek terveztek. Zseni. Aztán ez a konstrukció felügyeskedi magát egy kompra, vagy minek is nevezzem, és billegve megkezdi útját a folyón. Kb 20 percet utazunk így – szerencsére kiszállhatunk – mire újra a partra evickélünk. Hajszálnyival jobban érzem magam, amint újra a földút porát nyeljük. Ehhez ellőbb ki kell jutni a helyi haditengerészet által ellenőrzött területről, de ezzel minden rendben megy.

Klasszik benzinkutas pihenő után egy-két utas rábeszéli a sofőrt, hogy ugyan álljon már meg a környék legjobb fagyizójánál is. Kicsit vonakodva ugyan, de rááll. Vélhetőleg itt vesztettünk annyi időt, hogy belefutottunk egy hosszú útlezárásba. Útfelújítás zajlik, és mivel alternatív útvonal nincs, ezért időszakonként csak egy irányba engedik a forgalmat. Még akkor is itt rostokoltunk, amikor a minibusznak már a visszafelé útját kellett volna megkezdenie. Így lett a 4 órás utunk 6 órás. De legalább van idő megtudni, hogy melyik faluban mikor lesz a következő nagy buli, és ki miért utazik a tóhoz. San Pedro a legkedveltebb célpont ebben a mikroközösségben. Spanyoltanulás és/vagy nagy backpackerbulik vonzzák oda a fiatalokat. Na, én nem ide tartok.

Innen még hajóra, vagyis ahogy a helyiek hívják, lanchára kellett szállnom, hogy a következő kiszemelt megállómra érjek. Amivel csak annyi a bibi, hogy a délutáni hajójáratok általában rázósabbak, mert addigra feltámad a szél, egyre vadabbak a hullámok, a hajók meg pont ugyanolyan picikék, mint délelőtt. Nem ragozom, értitek.

Gyorsan találtam hajót, ami nem is volt tele, mégis pár percen belül elindultunk. Az mondjuk már gyanús volt, hogy a kapitány hátrébb ültetett mindenkit, mondván rázós utunk lesz. Juppi. Azon kívül, hogy tényleg nagyok voltak a hullámok, amik néha becsaptak a hajóba és a kapitány úgy repesztett a tavon, mintha az asszony hazaparancsolta volna a kihülőben lévő ebédhez, semmi dráma nem volt. Újra szilárd talaj a lábam alatt, végre megérkeztem San Marcos la Lagunaba, ami pár napig az otthonom lesz.