Itt kezdődött, itt ért véget – Szingapúr

Nehezen írom ezt a bejegyzést. Valami miatt a Kung Fu Panda 1, 2 és 3 is előrébb sorolódott a fontossági rendben. Ez valahogy pont olyan, mint amikor vizsgára kellene tanulnom, de hirtelen takarítani, meg mosogatni támad kedvem, mintha ezzel nem csak a tanulás, hanem a vizsga is elodázható lenne. Így vagyok ezzel az írással is: ha nem írom meg, akkor nincs is vége…

De mégis. Ahogy haladtam egyre délebbre Malajziába, egyre kézzelfoghatóbbá vált Szingapúr közelsége. Őszintén nehezemre esett elhagyni Malajziát, ezt a csodás történelmi hagyományokkal, izgalmas kulturális egyveleggel és elképesztően finom ételekkel megáldott országot. Szerettem az ikervárosokat, George Townt és Melakát és a Cameron-felföldet is. És ha most így jól visszagondolok az utazásom elejére, Kuala Lumpur sem volt azért rossz (http://www.pinterjuco.hu/villamlatogatas-kuala-lumpurban/). De nem lehetett tovább halogatni a dolgot, így Melakában buszra ültem Szingapúr felé.

Utazás Melakából Szingapúrba

Ez a téma folyamatosan feljön az utazós fórumokon, a két ország közti buszos utazást valamiféle démonként beállítva. Hát, nem az. De tényleg. Mint minden másnál, itt is tudatosan kell utazni és elkerülni a nagy tömegeket, és máris kellemes élményben lesz részünk. Lassan ugrok a “repülj inkább, ne buszozz” jellegű megszólalásokra. Először is hagyjuk az anyagi megfontolásokat és egy pillanatra legyünk tudatos utazók: ha már égetjük a benzint/dízelt/kerozint, gondoljuk át, hogy hobbink érdekében mivel ártunk legkevésbé a földnek. Tényleg kell repülni, ha csak 2-300 km-ről beszélünk? Mekkora mindennek a karbon-lábnyoma? És ha ezzel mégsem akarnánk foglalkozni: az ázsiai fapadosok sem kínálnak mindig jegyeket fillérekért. Szóval ne legyünk ennyire lusták, keressük meg a legideálisabb opciókat, még ha nem is feltétlenül azok a legkényelmesebbek.

A repülést eleve kizártam – nem logikus, messze van csak reptér, a vonatozásról is lemondtam, mert a legközelebbi vasútállomást csak egy hosszabb buszúttal lehetett volna megközelíteni, így maradt a buszozás. Hozzáteszem, nekem ez volt a legolcsóbb verzió, és a karbonlábnyoma is a repülés és a vonatozás között van félúton, mintegy kompromisszumként.

És ekkor szokott jönni, hogy ó borzalom, mindig mekkora tömegek vannak, és a határon az utasnak kell gyalog átcipelni a saját csomagját. Khm. Szerintem ez utóbbi azért nem a világ vége. A “mindig nagy tömegek vannak” pedig erős költői túlzás. De ha megértjük, hogy mi is a maláj-szingapúri határátlépés dinamikája, ez könnyen belátható. Szóval, mi is történik itt? Szingapúr kevesebb, mint 250 km-re van Melakától (tehát mint egy Budapest-Zalaszentgrót, vagy Budapest-Debrecen utazás). Melaka népszerű a szingapúri turisták között, szívesen töltenek itt egy hétvégét. Aztán Szingapúrban sok maláj vendégmunkás dolgozik – egyesek csak hétvégére járnak haza Malajziába, mások ingáznak nap mint nap. Ezek alapján azért nem olyan nagy agysebészet kiokoskodni, hogy mikor nagy a forgalom a határon, nem igaz? Én hétfőn utaztam úgy, hogy kora délután legyek a határon, és láss csodát, egy percet sem kellett várnom sem a maláj kiléptetésnél, sem a szingapúri beléptetésnél. Se rohanás, hogy a busz megvárjon, se idegeskedés, hogy meddig állunk még a sorban, de elég idő arra, hogy egy csokit azért megvehessen az ember, vagy mosdóba el lehessen menni. Szóval, bátran ajánlom minden hezitáló utazónak a szuperkényelmes és biztonságos maláj buszokat.

Szingapúr

Szingapúrba megérkezni valahogy olyan volt, mint hazatérni. Ezúttal a párás meleg már meg sem kottyant, de magabiztos léptekkel indultam a legközelebbi metróállomás felé, ahol rutinosan vettem  már meg a jegyem Chinatown felé. Mert bár az első szingapúri szállásomra nem akartam visszatérni, Chinatown annyira ideális helyen van nekem, hogy tudtam, az utolsó ázsiai éjszakámon is ezen a környéken akarok megszállni. Hogy miért? Mert gyalogosan is könnyen megközelíthető a Marina Bay, csodálhatom a felhőkarcolókat amíg ki nem gyúlnak az éjszakai fények és biztonságban sétálok haza az éjszakai városban is. Ráadásul olcsó és elképesztő kínálattal rendelkező étterem-udvarok vannak a környéken.

Amint becsekkoltam a szállásomra, az első ember akivel összefutottam a német Deborah volt, akivel még Penangon találkoztam, és akivel a közös Cameron-felföldi kalandunk után váltam el, mikor én Melakába, ő pedig Kuala Lumpurba tartott. Már korábban rájöttünk, hogy itt még össze fogunk futni, szóval ez a találkozás igazán nem ért meglepetésként, de jó volt egy ismerős arcot látni így az utolsó napokban.

Úgy döntöttem, hogy különösebben nagy élményvadászatot ezúttal nem tartok, csak ellátogatok olyan helyekre, amik már az első alkalommal is belopták magukat a szívembe. Másra nagyon nem is volt időm, hiszen csak egy estét, és a hazaindulásom előtti teljes napot töltöttem ezúttal a városban.

Nyilván farkaséhes voltam a buszozás után, szóval rögtön valami finomság után néztem. Elzarándokoltam abba a food courtba, amit még az első látogatásom alatt fedeztem fel a Marina Bay felé gyalogolva. Képzeljetek el egy fedett, de oldalról nyitott, kör alakú pavilont, amiben nagyjából 50-60 büfé található, képviselve az ázsiai nemzeti konyha nagy részét. Emlékszem, mikor először itt jártam, azért egy kicsit meg voltam zavarodva. Az ételek nagy részét nem ismertem, és megnyugtató jó érzés volt, amikor legalább egy-egy indiai ételt felismertem. Most pedig úgy éreztem, mint aki a paradicsomba nyert bebocsátást. Az elmúlt 5 hónap teljes kulináris tapasztalata ott állt mögöttem, és azt sem tudtam, hogy hová kapjam a fejem, mit is szeressek jobban… az ételek nagy része ismerős volt, és magabiztosan válogattam a kínálatban.

Teli pocakkal sétáltam aztán az öböl felé, ahol már lassan kapcsolták fel a fényeket. Mit tagadjam, egyre az utazásom kezdete járt a fejemben és az első rácsodálkozásom a városra. Eszembe jutott, hogy azon az első itt töltött éjszakán pont telihold volt, és én véletlenül belebotlottam az esti fényjáték show-ba, amit ezrek bámulnak tátott szájjal. Akkor csak nevettem ezen. Most mintegy újraélve az egészet ismét arra vittek a lábaim és pont a show kezdetére értem oda. Valahogy jól esett végignézni, nem gondolkodni, csak elvegyülni a hangulatban.

Másnap a csomagjaimat a hostelben hagytam, így indultam kényelmesen egy kis felhőkarcolók közötti sétára.

Majd a forróságtól remegő levegőben andalogva végigsétáltam az öböl kötelező látványosságai között, míg el nem jutottam a lótuszvirágot formázó ArtScience Múzeumba. És úgy éreztem, hogy 5 hónap után épp itt az ideje egy nagyvárosi kulturális élménynek, így rögtön két kiállításra is befizettem.

A FutureWorld interaktív kiállítása egyszerűen beszippantott. Órák teltek el észrevétlenül, annyira lekötött az egész. Vizuálisan és élményszinten is csodás volt, pont amire szükségem volt. A természettel, a városokkal és világűrrel foglalkozó nagyon egyszerű, mégis rettenetesen kreatív megoldásokkal létrehozott kiállítást nagyon ajánlom. Akár gyerekeknek is szuper élmény. Annyi időt töltöttem itt el, hogy a kedvenc darabomnál, a kozmosznál rám talált Deborah is, akivel aztán együtt fedeztük fel a Street Art-ot, utcai művészetet feldolgozó kiállítást. Kiderült, mindkettőnket a penangi élmények fogtak meg annyira, hogy kíváncsiak legyünk az ázsiai utcai művészet fejlődésére, ikonikus darabjaira.

A naplemente előtti utolsó órákat annak szenteltem, hogy az öböl mentén kihelyezett nyugágyban dolgozzam a napbarnítottságom megerősítésén, és sűrűn morzsoljak el könnyeket az elkerülhetetlen elutazás miatt érzett szomorúságomban. Aztán búcsúsképpen még Deborahval ismét megnéztem a Marina Bay Sands előtti showt – immár harmadszor – majd a rövidnadrágosság utolsó perceit is kihasználva elmetróztam a reptérre, és csak ott öltöztem az otthonról hallott zimankónak leginkább megfelelő ruháimba.

Szingapúr volt a lehető legjobb kezdet és befejezés ehhez az utazáshoz. Szeretem azt a várost, mégha annyira más is, mint bármi amit Délkelet-Ázsiában tapasztaltam. Rádöbbentem, hogy ugyan a komfortérzetem hihetetlenül megnőtt mindenhol, ahol jártam, de vizuálisan mégis hiányzott a rendezettség, a letisztultság. Az emberek csinosak voltak, stílusosak, elegánsak, jólöltözöttek és jóillatúak. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy így éljek ismét. Iroda, jó állás, igazodva a társadalmi elvárásokhoz, szoknya-blúz, parfüm… De abban a pillanatban, ahogy meg tudtam fogalmazni, hogy mi ez a felbukkanó érzés, rögtön tudtam, hogy ez csak egy szentimentális fuvallat. Nem vágyom erre igazán, és semmiért nem adnám az elmúlt hónapok kalandjait, élményeit, az új tanulásokat és mindazt, amivel gazdagodtam. És azt sem, hogy ezt bármikor megtehetem. Mert kétségem nincs afelől, hogy ez nem egy egyszeri utazás. Hogy mikor, hová, hogyan lesz a következő? Nem kell annyira előre szaladni, most csak élvezem a jelent.

“A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a ma adomány. Becsüld a jelent, mert jót jelent!”

nem fontos, hogy ki mondta először, én a Kung Fu Pandában hallottam

•••

Árak

• Grab Melaka központjából Melaka Sentral buszpályaudvarra: 8 MYR (520 HUF)
• Busz Melaka – Szingapúr: 26 MYR (1.700 HUF)
• ArtScience belépő egy kiállítás/két kiállítás/minden kiállítás teljes jegy: 17 SGD / 28 SGD / 38 SGD (3.400 HUF / 5.600 HUF / 7.600 HUF)
• ArtScience FutureWorld belépő teljes árú/diák jegy: 19 SGD / 14 SGD (3.800 HUF / 2.800 HUF)
• Metró a belvárosból a Changi Nemzetközi Repülőtérre: 2,4 SGD (480 HUF)