A karibi part – Cahuita és Puerto Viejo

San Joséból a karibi oldalt céloztam meg, egy villámlátogatás erejéig. Miért ilyen röviden? Őszintén? Közel két hónap itt-tartózkodás után rámtört a klasszikus “bakker-nem-látok-mindent-IS” érzés, és bepánikoltam. Hiszen nem mehetek el Costa Ricából úgy, hogy nem is voltam a karibi oldalon. De úgy se, hogy nem voltam az Arenál vulkánnál. Meg a nyamvadt kötelező PCR teszt miatt is elvesztek 2 napot. Meg a törölt repjegyem helyett is egy nappal korábbra kaptam jegyet. Szóval a hátralévő alig egy hétbe akartam mindent belezsúfolni.

Az egyértelmű volt, hogy a Tortugero Nemzeti Park (avagy a Costa Rica-i Amazonas) nem fér bele, de ez ezen a ponton nem is bántott annyira. Majd legközelebb. Így hát a klasszikus, déli célállomást választottam, a Cahuita – Puerto Viejo – Manzanillo hippi/raszta/reggie vonalon. Manzanillo után már Panama, a Bocas de Torro térség jön. Igen, oda is mentem volna már nagyon, de ez sem fért bele különféle okok miatt.

Cahuitába a 4 órás buszút mintegy hatórásra nyúlt az autópálya-bővítés körüli építkezés miatt. Intenzív földmunkák és építési munkánk zajlanak, így reggeltől estig óriási föld/építőanyag-szállító teherautók kígyóznak a pályán, teljesen megbénítva a forgalmat. Izgi volt nézni, hogy a buszon a helyiek milyen sztoikus nyugalommal viselik mindezt, fegyelmezetten magukon tartva a maszkot, míg a külföldi turisták egytől egyig kiborulnak, és egy idő után tépik le magukról az amúgy kötelező maszkot. Az meg még viccesebb volt, hogy végre elértünk Limónba, a térség legfontosabb kikötővárosába (a helyi bűnözés és kábszerkereskedelem központjába), ekkorra már ránk sötétedett, de a busz bizony tartott itt egy félórás pihenőt, mert azt ugye mindig tart. És hát ugye vacsorázni is kell, mert az nem maradhat ki némi késés után sem. Szóval átszellemülten szemléltük, ahogy a sofőr boldogan megvacsorázik, inspirálva másokat is arra, hogy egy jóféle casado-t (rizs, bab, hús) azért csak leküldjön így este.

Cahuita

Jócskán sötétedés után érkeztem hát Cahuitába, ami egészen kihaltnak tűnt. Egy szinte üres étterem, egy pár a pultnál iszogató vendéget felmutatni tudó bár és egy kínai bolt volt csupán nyitva. Oké, nem pezseg az élet, de nem is emiatt jöttem. Hamar megtaláltam a szállásom, aminek a kapuját egy vastag fémlánccal zárták le éjszakára. Hm, biztató előjelek. 

Mindenhol azt olvastam, hogy a Cahuita Nemzeti Park reggel hétkor nyit, így korán keltem, készen egy újabb nemzeti park felfedezésére. Később kiderült, hogy itt bizony nem kell megelőznöm a tömegeket, itt ugyanis olyan április végén már nincs. Sőt, reggel itt konkrétan semmi nincs. Még nem volt hét óra, mikor kiléptem a kapun, és gyanús volt, hogy egy lelket sem látok az utcán. Aztán kiderült, hogy nem hogy a kávézók, de még az ABC sincs nyitva, sőt, a Nemzeti Park se. Miután alaposan körülnéztem,  megállapítottam, hogy az egész településen csak a sarkon lévő olasz nonna van nyitva 7-től, isteni kenyérrel, házi péksütivel és olasz kávéval. Itt még annyi sietség sincs, mint Costa Rica többi részében. Chill, nyugalom, nem kell semmit túlreagálni, pláne nem korán kelni. 

Miután megvitattam spanyolul a tényleg olasz nénivel, hogy Olaszországban a Dolomitok a legnagyobb kedvencem, aztán meg a Friuli-Venezia Giulia canyoning régió, befutott egy amerikai elő-nyugdíjas, aki olyannyira képben volt a magyar közélettel/politikával, hogy hónapok óta először fogott el a szekunder szégyenérzet szeretett vezetőnk emlegetésekor.

Szerencsére a nap derűsebben folytatódott, mert a Cahuita Nemzeti Park egy csoda. Két bejárata van – a település felőlin csak adományt kérnek: annyit adsz, amennyit akarsz. Itt is alapos kézmosás/fertőtlenítés – maszkhordás a protokoll a közösségi területek közelében. A túraösvény a part mellett halad, és ahogy a bejárati térképnél elmagyarázták, előfordulhat, hogy több folyón is át kell kelni, de az aznapi vízállásnál nem lesz gond, max lábszárközépig ér majd a víz. Állítólag krokodilok itt nincsenek. 

Nem fogadtam vezetőt, úgy gondoltam, hogy Corcovadó után már nagyobb tapasztalatom van abban, hogy is kell jól nyitva tartani a szemem. A bejárattól nem túl messze ki is szúrtam egy lajhárt, persze itt is szőrgombóc formájában, a fa tetején. Egyébként irtó sok állatot láttam itt: rengeteg mosómedvét, csuklyásmajmot és bőgőmajmot, coatit, mókusokat, leguánokat és később még egy lajhárt.

A partok pedig csodaszépek. Teljesen más élmény, mint a csendes-óceáni oldalon. Elképesztően türkiz színű a víz, a homok ragyogó fehér, és a szélvédett helyeken szinte hullámok sincsenek. Egyik ámulatból estem a másikba, annyira képeslapra kívánkozott szinte minden négyzetcentiméter. Pár órányi csendes szemlélődő séta után túljutottam a túraút felén, ahová sokan már nem sétálnak el, bármelyik oldalról is indulnak. Itt néztem ki magamnak egy kis öblöt. Itt a csalafinta, lopásra hajlamos majmokat kicselezve egy fára kötöztem fel a táskámat és a cipőimet (hinnétek, hogy képesek a cipőket is ellopni?), és kihasználtam, hogy a kristálytiszta víz és a hófehér homok kombója ebben a kis öbölben csak az enyém. El se hiszem, hogy több mint egy óráig egy lélek sem járt arra. Többször eljátszottam a “csak még egyszer utoljára bemegyek a vízbe, és hagyom a fürdőruhám megszáradni” népi játékot, mire tényleg továbbindultam. Végül úgy döntöttem, hogy nem járom végig a túraútvonalat, hanem visszafordulok, és ugyanazon az útvonalon megyek vissza a bejárathoz. Meglepő módon újabb állatokat sikerült így felfedeznem. Szuper vicces volt, amikor egy-egy felfedezésemet megosztottam a Puerto Viejo-i buli után későn felkelő, délutánra odakeveredő európai party-turistákkal. Többségüknek ugyanis addig fel sem tűnt, hogy állatok vesznek körül minket. Pedig izgalmas jelenetek is akadtak: pecekig nézhettem például, ahogy egy majomcsalád óvatosan körbevett egy mosómedvét, aki a parton falatozott, hogy szisztematikus támadással megszerezzék az uzsonnáját. Elképesztő volt. Mintha egy természetfilmet néznék, csak David Attenborought nem láttam sehol.

Sötétedés előtt átsétáltam még a Cahuitától északra lévő Playa Negrára, azaz a fekete partra, ahol az ikonikus Raggae Bar is található. Eddigre már gyülekeztek a viharfelhők, igazán drámai hátteret kölcsönözve a fekete homokos strandnak. Elképesztő, hogy tán ha 2 km választja el a Nemzeti Park strandját ettől a helytől, de nem is lehet két part színvilágában, karakterében és közönségében ennél különbözőbb. Még itt is lajhárra vadásztam: úgy hallottam van a fekete strandon egy fa, amin többnyire megbízhatóan tartózkodik egy lajhár. Hm. Most nem volt ott. Sőt, napokig a Nemzeti Park előtti étterem max. 2-3 méter magas fáján mutogatta magát egy álmos fejű példány – nem, ottjártamkor ő sem volt ott. Lassan beletörődtem: nem fogok én már közelről ébren lévő lajhárt látni…

Bár még egy teljes napot el tudtam volna tölteni a Nemzeti Parkban, márnap mégis tovább álltam Puerto Viejo-ba. (Mondjuk a cahuitai szállásomról távozóban a szobámban felfedezett gigantikus csótány erősen azt mondatta velem, hogy a távozás időszerű volt.)

Puerto Viejo

Puerto Viejoban nyoma sincs az álmos kisváros hangulatnak. Sok az ember az utcákon, nagy a forgalom, kavarognak a négykerékmeghajtásos SUV-ok, a biciklisek, a motorosok, a sportkocsisok, nagy a zaj, és ajándékboltok és éttermek sora fogadott, ahogy megérkeztem. Mintha tényleg egy másik világba léptem volna be. Elképesztő. Hallottam korábban, hogy a kisváros zajos, a karibi házakat pedig nyitott, tető alatti szellőző ablakokkal építik, így nem érdemes a faluban foglalni szállást, ha aludni is akar az ember. A központtól alig 15 percnyi gyaloglásra, a tengerparti út mellett foglaltam egy szobát. A hostelt egy helyi család üzemelteti, és minden családtagnak valami üzleti érdekeltsége van a dologban: a mama vezet mindent, ha úgy tetszik ő a menedzser. A férj éppen a bővítést biztosító építkezést vezeti. A lányuk vezeti a mosodát a hostel mellett, a menyüktől pedig biciklit lehet kölcsönözni. Mondjuk az élet császára a fiuk, aki egész nap ki sem mozdul a bár és a függőágy vonalából.

Imádom, hogy ezen a környéken mindenki biciklivel közlekedik. Persze itt minden tök lapos, max. ha 5 méter szintkülönbség akad valahol. Én is biciklire pattantam, hogy bejárjam a környék strandjait, minthogy azt mondják, hogy jobbnál jobbak akadnak errefelé. Először is ellátogattam a Jaguar Rescue Center-be, Playa Cocles mellett. És örülök, hogy így tettem. Alapvető fenntartással viseltetek az állatmenhelyekkel szemben, de úgy láttam itt tényleg komoly munka folyik. A fő tevékenység a gyógyítás, Costa Rica igen kevés állatkórházainak egyike üzemel itt. A cél, hogy az itt ellátott állatok mihamarabb visszakerüljenek a vadonba. De azok, akiket valamilyen ok miatt (fizikai vagy idegrendszeri sérülés, vagy visszafordíthatatlan domesztikáció miatt) nem lehet visszaengedni, végső otthonra találnak itt a menhelyen. Jaguár ugyan nincs a központban – nem is volt sosem-, de sok csodaszép, végtelenül traumatizált, sokszor hátborzongató történetű állat nyer itt menedéket. Nagyon örülök, hogy láttam egy icipicit az itt folyó munkát. És végre láttam közelről lajhárokat: igaz először itt is csak alvó bébilajhárokat, de aztán az “ovis szekció” mutatott némi aktivitást.

Szép lassan felfedeztem a környék strandjait, Coclest, Chiquitat, de a kedvenc partom Punta Uva lett. Nem is áradozok többet, tudom, hogy már ez is több a soknál. A lényeg, hogy nagyon megszerettem. És közben tudtam, hogy nagy valószínűséggel ez lesz az utolsó strand, az utolsó tengerben úszás elutazásom előtt.

Nem hagyhattam ki a környéken egy jó kis kakaó-farm látogatást sem. Egy ici-pici farmra esett a választásom, ahol irtó finom csoki készül. Épp csak annyi, amennyi ellátja a faluban üzemelő csokiboltot. Végigjártuk a farmot, megkóstoltuk a nyers gyümölcsöt, a nyers kakaóbabot, a pörkölt kakaóbabot, kóstoltunk sima fekete csokit, fűszeres forró csokit, és 10 féle fűszeres/ízesített csokoládét, miközben bepillantást nyertünk a csokikészítés folyamatába. Annyi csokit ettem, hogy egész este pörgött az agyam, és alig láttam esélyt arra, hogy egy nagyot aludjak.

A hosszú alvás alapból necces lett volna, mert a két itt töltött nap után a hajnal háromkor induló busszal indultam tovább. Ez pedig hajnal kettőkori kelést jelentett, és azt, hogy a sötét kihalt országúton gyaloglok 15 percet a falu felé. A faluhoz közeledve már hallottam a nem csillapodó buli zajait, a töc-töc ritmust, a részeg éneklést és kurjongatásokat, és tényleg hálás voltam, hogy nem ezt hallgattam előző éjszaka. A buszmegállóban várakozva persze csak megtalált egy nem tiszta elmeállapotú csávó, aki kevéssé bizalomgerjesztően egy ásóval a kezében ballagott keresztül a városon. Ezt a még mindig kakaómámorban úszó agyam rögtön összetette egy rendes horror-filmmé. Mert ugye mit is csinálhat valaki éjnek évadján egy ásóval… Szerencsére befutott a busz, és sose kellett megtudnom a választ erre a kérdésre.

Árak

• buszjegy San José – Cahuita: 5.295 CRC (2.600 HUF)
• buszjegy Cahuita – Puerto Viejo: 860 CRC (430 HUF)
• buszjegy Puerto Viejo – San José: 6.190 CRC (3.100 HUF)
• bicikli bérlés /nap: 3.500 CRC (1.800 HUF)
• egyágyas szoba Cahuita: 12.000CRC/fő/éj-től (6.000 HUF/fő/éj-től)
• egyágyas szoba Puerto Viejo: 30 USD (kb. 9.000 HUF), vannak olcsóbb hostelek, de időben kell foglalni
• Cahuita National Park hivatalos belépődíj: 3.000 CRC (1.500 HUF)
• Jaguar Rescue Center belépő: 22 USD (kb. 6.600 HUF)
• kakaó-farm látogatás: 32 USD (kb. 9.600 HUF)