Marokkó szubjektív
Szösszenetek Marokkóból – végtelenül szubjektív, önterápiás írás az emberi természetről, jóságról, nemjóságról
*
Mindenki (Fesben) tehetséges gondolatolvasónak hiszi magát. Menj erre, menj arra, balra jobb lesz, ne oda menj mert itt van. Mintha tudnák, hogy hova akarok menni, vagy mit akarok csinálni. De nem tudják. És amikor mindezt udvariasan a tudomásukra hozom: a) kiakadnak, és egyébként is “nyisd ki a szíved”, b) “szívesen”, mintha tényleg segítettek volna.
*
Mikor meg tényleg segítségre szorulok (csak annyi, hogy hol a buszmegálló, mert kitáblázva sosincs), akkor frankón hazudnak: a) nincs busz, nem is volt soha; b) már nem jár, túl késő van; c) nem biztonságos, majd ő elvisz; d) menj taxival. Valamiért titkolják az amúgy tök jó tömegközlekedésüket. Szerintem minden családban van egy taxis…
*
Ráérősen sétálok a szinte tök üres utcán, mikor megtudom, hogy a kisgyerekek angolul 4 szót biztosan tudnak, és azokat használják is: hello, love, f*ck, you. Mikor meglátnak, megy a hello, mikor elkezdek fotózni, mondjuk egy falrészletet, kaput, bármit, akkor megy a love you, aztán mikor direkt odaállnak, hogy ők is rákerüljenek a fotóra, de én nem dőlök be, mert nem fogok pénzért gyerekeket fotózni, akkor előkerül szégyenkezés nélkül a f*ck you is, a középső ujjak intenzív használatával együtt. Mindezt 7-8 éves forma kisgyerekektől. Félreértés ne essék, ez nem saját találmányuk, egészen biztosan nyugati turistáktól tanulnak.
*
Fesben a helyiek szerint minden második utca le van zárva, majd ők megmutatják az utat.
*
Teljesen random szituációkban kérik el férfiak a telefonszámom, és nem akarjak érteni, hogy nem adom oda.
*
A pasi turisták szerint néha ugyan kicsit rámenősek a helyiek, de ebben semmi ijesztő nincs, igaz, még nem követte se az anyjukat, se a lányukat sötétedéskor egy hangosan szónokló helyi perceken keresztül, hogy higgye már el, hogy rossz fele megy (nem), arra minden bezárt (nem), nincs is ott semmi (de van) és amúgy is veszélyes (nem, nem az). És ezt békésen nézik végig helyi asszonyok, nagypapák és apukák. Végülis nem az ő dolguk.
***
Közben meg Meknesben, a renoválás alatti Medina közepén, a központi – ugyancsak felújítás alatt álló – mecset ajtajában, a törzskávézómban összegyűlnek a szomszédos árusok, hogy a külföldi lánnyal beszélgetni tudjon a barista. Én nem beszélek sem arabul, sem berberül, sem franciául, a barista meg angolból, spanyolból, magyarból, de még activity-ből sem túl jó. A szomszéd szabó tud egy-két spanyol szót, a réz- és ékszerárus angolul tud valamennyit, a barista haverja meg jól ektivitizik. Összehozzák, mert kíváncsiak. Imádom.
*
Ugyancsak törzshely lett a meknesi Baraka étterem, ahol a tulaj felesége főz, épp abból, ami van otthon, az öreg férj meg csoszog fel-le a konyhából a vendégekhez, mert hogy a házukban ülünk és vacsorázunk. Együtt találjuk ki, hogy mi és hogy lesz vegetáriánus, és random dobálunk angol, spanyol és francia szavakat a mondatokba, mégis egész este beszélgetünk.
*
Mikor a sokadik taxis mondja a legdurvább átverős árakat, odalép hozzám egy ismeretlen fiatal nő, és felajánlja, hogy hazavisz. Végül csak besétálunk egy telefonboltba, ahol kapunk wifit, és fordítóprogrammal elmagyarázza, hogy hol tudok fixáras taxit fogni, és azt is elárulja, hogy mi a fix ár, hogy tutira ne fizessek többet.
*
Kisgyerekek fociznak a sötétedő utcán. Hangosak, sokan vannak, önfeledtek és a labdán kívül mást nem is látnak. Engem se, az egyetlen gyalogost a közelben. Elmennék mellettük, asszem épp bedobáshoz készülődik az egyik fiú, mikor (a tarkóján nincs szeme) annyira hátralendíti a labdát, hogy kis híján fejbecsűr. Automatikusan emelem a kezem, hogy kivédjem az ütést. Döbbenten néz hatra, majd egy pillanatnyi csend után az ellenfél csapat kezezést reklamál. Mondom, hogy nem szándékos, mondják, hogy őket a FIFA szabály nem érdekli, a kezezés az kezezés és nem ér. Gurulunk a nevetéstől, a vagy 10 meknesi kölyök, meg a kezezős külföldi nő.
*
Az utcai árusnál meglátom a frissen sült, még gőzölgő kenyérforma pékárukat. Egy részükről nem tudom, hogy kenyér-e vagy kalácsféle, sós vagy édes. Mikor megtudakolnám, hogy mik is ezek, a fiatal árus levág egy darabot, kis papírba csomagolja és a kezembe nyomja, hogy kóstoljam meg, de vigyázzák, mert forró. Nem engedi kifizetni.
*
A berber árus pont úgy kezdi, mint mindenki. Honnan jössz? Mi a neved? Aztán teázunk, beszélgetünk, az szóba se kerül, hogy vegyek valamit. Mesél a sivatagi életről, a berber szokásokról, a nagyapjával Marokkótól Timbuktuig megtett karavánutakról, a berber iránytűről, a végén meghív a családjához vacsorára, állítja, hogy isteni tajine-t készít. (Ezt mondjuk sose tudom meg, mert a meghívást udvariasan visszautasítom.) És ő nem kéri el a számom, csak megadja a sajátját. Hátha segítségre lesz szükségem, amíg itt vagyok.
*
A jellaba, a kaftánszerű viselet alól nem egy esetben villan ki egy-egy mikiegeres, kishableányos, vagy pöttyös nadrág. Férfiaknál, nőknél vegyesen. Esküszöm elindulnak pizsiben otthonról. Mi ez, ha nem lazaság és jófejség.
*
Állok a riádom előtt, felváltva kopogok és csengetek, olyan jó tíz perce. Na, ide most nem engednek be, nekem meg se netem, se hálózati elérésem. A szomszéd vendégházból kijön egy pasi, a legnagyobb természetességgel tárcsázza az általam megadott számot, a kezembe nyomja a telefonját és visszamegy a riadjába. Bizalom level 100. A helyzet megoldódik, 20 perc múlva jön majd a recepciós, szóval nem alszom az utcán. A telefon tulajdonosa visszatér, mondja tartsak vele kávézni (ööö, este 9 van), amúgy a szomszéd riad tulajdonosa. Keressem bármikor, ha segítségre van szükségem.
***
A lényeg, hogy nem több itt a nemjófej ember, mint máshol és sok az igazán jófej. Csak valahogy az itteni nehéz esetek pont úgy nem jó fejek, hogy azt az átlagnál nehezebben bírom. Cserébe a jóságot, a szívből jövő kedvességet és jófejséget még jobban értékelem – és abból is van jócskán.
2023. szeptember