Rio Dulce és az édeni napok

Rio Dulce és az édeni napok

Olyan jó, hogy itt “puha a víz” (soft water) – mondja Zoé, a Québec-i lány, akinek anyi hasizma látszik, amennyit életemben nem láttam még, és akivel egyszerre érkeztem a Rio Tatin folyó melletti kis paradicsomba, a Finca Tatinba. Persze “franciangolul” azt akarja mondani, hogy édesvíz, és nem tengeri, és nem sós. Na igen. Tényleg jó. Legfőképpen, hogy nincsenek krokodilok.

Na de akkor mi is ez a Rio Dulce? Egyrészt egy település, másrészt egy folyó és egy nemzeti park is. A Dulce folyó, vagyis az “édesvíz folyó” egy folyó- és tórendszer része délkelet Guatemalában. A folyó az Izabal-tó kifolyásából ered, ott, ahol az azonos nevet viselő település is van, majd a karibi part felé, keletre halad, hogy kiszélesedve az El Golfete-tavat alkossa, majd végül kanyonná szűkülve halad tovább, mígnem Livingstonnál eléri a Karib-tengert. A folyó- és tórendszer mindkét partja védett terület, de ez persze senkit nem akadályoz meg abban, hogy luxusvillákat és nyaralókat, meg csilliárd dollárokat érő jachtokat befogadó privát kikötőket építsen itt.

A település maga sokkoló. Legalábbis a többiek ezt mondják. Én mondjuk imádtam. Oké, nem élnék itt, de ez olyan igazi Guatemala. Meleg van, pára, őrült nagy forgalom – jönnek-mennek a kamionok és teherautók a folyón átívelő ugyancsak Rio Dulce nevet viselő híd, és a déli határok felé -, zaj van és kosz, meg káosz. De olyan ismerős káosz. Ahol ritmusa van a dolgoknak. Ahol nincs kifésülve minden. Rendes életszaga van. Túl korán érkeztem, órákat kellett várnom a fuvaromra. De összebarátkoztam a hajóm kapitányával, azt mondta nem hagy itt. Volt időm kimerészkedni a turista rezervátumból: egy amerikai típusú, konkrétan walmartos termékeket is áruló szupermarket parkolójában állnak meg a minibuszok, kapaszkodót nyújtva a légkondira és ismerős környezetre vágyó turistáknak. Na jó, a légkondiba egy 10 percre én is bementem. De aztán kiszabadultam a faluba. Egyszerűen vonzott a lüktetése, a már-már délkelet-ázsiai hangulata. Legalább csaptam egy kis bevásárlást a piacon, mert az itteni szállásokon, messze bent a folyón, távol mindentől amúgy csak azt eszi minden vendég, amit a szállásán kap. Van itt-ott ugyan egy kisbolt, de csak kajakkal lehetne odamenni.

Az én szállásom jó 50-90 percnyire van a településtől, az El Golfete-tavon túl, de még az igazán beszűkülő kanyonon innen. Hogy mennyi idő kell az odajutáshoz, az attól függ, ki a kapitány. Van a jófej verzió: aki megáll minden érdekes résznél, becsorog a mangrove erdőbe, megcsodáljuk a vízililiomokat, megállunk a csecsebecsét áruló gyerekek mellett, meglessük a pelikánokat és a mindenféle madarakat. Ezt kaptam odafelé. Meg van a hatékony verzió: repesztünk mint a villám, és ha mázlink van hullámok sincsenek és nem vagyunk nyakig vizesek. Ezt kaptam visszafelé.

A Finca Tatin egy igazi csodahely. A szállásom rém puritán, de a környezet! Konkrétan a dzsungel veszi körül. A szobában a tájékoztató füzetecskében nem a wifi jelszava van felírva, hanem az, hogy ha bármilyen váratlan látogatót el kellene távolítani a szobából, szóljunk bátran a személyzetnek. Hát, nem a szomszéd szoba lakóira gondolnak… De imádtam. A Rio Tatin a Rio Dulce picinyke mellékfolyója, így nincs nagy forgalom, béke van és nyugalom. A stégtől pár lépés a közösségi tér és az étterem, ahol minden este családi vacsora van, azaz együtt eszünk mindannyian egy gigantikus asztalnál. A bungalók és a sokágyas szoba épülete legyezőszerűen oszlik el a dzsungelben. De van edzőterem (hehe, ezt inkább nem elemzem), teniszpálya (itt teregetünk), temazcal (szauna) és kajakkölcsönző is. A reggelek mesések: gomolyog a köd a folyó felett, és szép lassan száll fel, pont olyan lassan, ahogy a napok indulnak. Az első két éjszaka szakadt az eső. Kopogott a tetőn, az óriás leveleken, az illata ellepte a szobát. Mondjuk a lyukas szúnyoghálóval bevont üvegtelen ablakokon mi nem jött be? Na, de az a hang. Az eső hangja… Mikor itthon nehezen alszom el, akkor a nyári vihar hangjai segítenek álomba. Egy csomószor eszembe jutott, hogy sokan súlyos pénzeket fizetnek mindenféle appokért, ahol ilyen hangokat lehet hallgatni. De élőben ez ezerszer jobb.

Millió dolgot lehet itt csinálni. Például heverészni a függőágyakban, nagyokat beszélgetni az egyébként kiváló válogatásnak tűnő utazóközönséggel, társasozni, olvasni (volt egy magyar könyv, amiből csak azért olvastam el vagy 100 oldalt, mert magyarul volt, de amúgy bűn rossznak találtam – nem, az írót nem árulom el), ugrálni a folyóba, elkajakozni a közeli vízesésekhez vagy a mangrove erdőbe, a pár percnyire lévő termál forrásban ázni, túrázni a dzsungelben nappal vagy éjszaka (ez utóbbi tuti nem nekem való), ellátogatni a fél órányira lévő Livingstonba, szaunázni… végeláthatatlan a lista. Én tökélyre fejlesztettem a heverészést, a folyóba ugrálást és a beszélgetést. Ez utóbbi már csak azért is ment nagyon jól, mert ismét összefújt minket a szél Josh-sal, az El Remate-i négyesünk egyikével. De tényleg klassz társaság jött össze, ahol nem csak az utazásokról, de mindenféle másról, így nemzetközi politikáról, spirituális gyakorlatokról, permakultúráról, gyerekkori traumákról, önfejlesztésről, pénzügyi befektetésekről beszélgettünk.

Egyik este rávettük Antoniot, a hely üzemeltetőjét, hogy ugyan vigyenek már át minket csónakkal a termál forráshoz, mert éjszaka mégiscsak nagyobb móka abban heverészni, de a fene se akar éjszaka evezni. Hát, ez szuper vicces volt. Négyen gondoltuk azt, hogy 2,5 órát a forró vízben heverni jó ötlet. Első meglepetés, hogy mekkora élet van a folyón éjjel is. Jönnek-mennek az emberek, és egy adott ponton egyszerre három templom prédikációját hallgattuk. Az egyik igencsak szenvedélyesen tolta, néha attól tartottunk, hogy gutaütést kap az egyik pap a nagy süvöltésben, de tán megvédte őt az úr ezúttal. Don Guillermot is befogták estére, ő vigyáz a stégen, a termálforrás mellett. Hogy pontosan mire, az nem derült ki. Az viszont igen, hogy összesen 6 élő gyereke van (ezt nem boncolgattuk tovább), és nem tudja hány unokája, de a család a minden, még ha nincs is rájuk elég pénz. Ketten a forrás melletti kis étteremben dolgoznak, meg van köztük hajóskapitány is. Ha nappal visszajövünk, némi kis fizetségért felvezet minket a 10 percnyi sétára lévő barlanghoz, ami természetes szaunaként funkcionál. Ezt passzoltuk. Az Agua Caliente, vagyis a hőforrás pont jó nekünk. Vicces hely ez. A hőforrás konkrétan a folyó partján van, vagyis hogy mondjam, hát benne a folyóban. Stéggel elkerítettek egy kis szakaszt, belesétálsz a folyóba, és szabálytalan időközönként forró víz ömlik ki a partoldalban, a szikla üregeiből a folyó vízfelszíne alatt. Szóval a heverészést ne pihenésként képzeljétek el. A jelenet a következő: ülünk négyen a vízben. Én konkrétan fázom. Aztán megérkezik az első hullám hővíz, ami ellen változatos technikákkal védekezünk. Valaki előremozdulva menekül, mások összeszorított foggal sziszegnek, hogy ők csak kibírják, én erőteljes mozdulatokkal keverem bele a hideg vizet a melegbe. Na, ez megy két és fél órán keresztül, épp csak váltogatjuk a stratégiákat, nagyokat nevetünk egymás arckifejezésein, menekülünk-visszatérünk, keressük az egyensúlyt. És nagyokat beszélgetünk.

A szaunát is beizzítjuk egyik este, de okulva a korábbi napokban látottakból, kieszközöljük, hogy a tüzet mi gyújthassuk meg. A temazcal itt a legegyszerűbb forma: egy kőből rakott iglu, amiben egy vaskályha van, amit kívülről lehet etetni. Ha nem óvatosan gyújtanak be, a szauna füstölővé válik, és úgy gomolyog benne a füst, hogy napokig ki sem szellőzik. Mi erről az élményről lemondunk. Nem vagyok nagy rajongója a szaunának, de ez mókás. Alig férünk be négyen, de pikk-pakk egy kis-zenekar alakul, a fiúk dobolnak, a ritmus meg mindenkit transzba ejt. A szeánszokat a folyóba ugrálással szakítjuk meg. Kopp-sötét van. Remélem tényleg nincs krokodil. Idilli az egész, szerintem. A fiúk szerint mondjuk a meztelen hátraszaltót kihagyhatták volna a teljes boldogsághoz, de erről én mit sem tudhatok.

Egyik nap ráveszem magam, hogy ellátogassak Livingstonba. Annyira nem vonz maga a település, de azért kíváncsi vagyok. Ide csak hajón lehet eljutni, vagy a Rio Dulcen keresztül, vagy a tengeren Puerto Barriosból. Jellegzetes garifuna városka, azaz afrikai és őslakos amerikai népek keveredéséből kialakult népcsoport lakja a maga önálló nyelvével, kultúrájával. A település nem beleszeretős, de jól esik sétálni a karibi parton. Ez is relatív ugyan, mert nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy halomban áll a parton a szemét. Sétálok vagy 10-12 kilométert, és az egymásra rakódott műanyagflakon, kupak, fogkefe, nejlonszatyor, gumipapucs és eldobható borotva rétegeket csak egy-egy hotel előtti rövid takaros szakasz töri meg. Végtelenül szomorú – mondom én, normális ez, nincs itt semmi látnivaló – mondják ők. A gyerekek önfeledten játszanak a szemét közt a homokban, piknikeznek a családok, és a nap végén még hozzácsapnak egy kicsit a tengeráramlatok által odasodort szeméthalmokhoz. Kész vagyok.
Ellátogattam egy kis helyi vízeséshez, ami a Siete Altar, a Hét Oltár nevet viseli. Olyan semmilyen. De vagy egy órát ülök ott, mert csak én vagyok az egyetlen külföldi, a helyiek meg élvezik, amilyük van. És ezt jó nézni.
Visszafelé sétálva a parton az hulladék-tragédiára egy újabb réteg rakódik: megérkezik a menetrendszerinti tengerifű massza, ami ellepi a partot. Nem szép látvány és mondjuk, hogy nem túl jó az illata sem. Azt mondják, most megint ez van mindenütt: Mexikóban, Belize-ben és észak Hondurasban is. Erről eszembe jut, hogy milyen jó, hogy nem mentem a Belize-i partra, mert most emiatt aztán végképp nem élvezném az ott tartózkodást. Amúgy ez az egész jelenség az éghajlatváltozás eredménye: felmelegszik a tenger, elhal/megfő a tengerifű, és az elhalt részeket mossa ki a víz, ami ellepi a partokat, belerondít az ott nyaralók boldogságába. A klíma visszafordíthatatlanul változik, mégsem teszünk sokat. Újabb műanyag sz@rokat termelünk, eldobható mindenünk, tömegtermelés van én meg álszent módon ezen vekengek, miközben két átszállással repültem oda, ahol a valóság (ismét) arcul csap.

Zaklatottan tértem vissza a Finca Tatinba, ahol a tervezetthez képest kicsit tovább maradtam. Aznap este a csendes, alig 15 fős vendégsereghez egy 52 fős olasz csapat csapódik. Most nem várjuk izgatottan a “családi” vacsorát. De legalább szemlélődünk és kibeszéljük az embereket. Ráadásul hirtelen megugrik a szobákból eltávolítandó kis lények száma. Én csak azért sem ellenőrzöm a szoba sarkait és a plafont, csak a cipőmet rázom ki minden reggel, biztos, ami biztos. 10 percenként szalad Antonio egy műanyag ételtároló dobozzal valahová, és izgő-mozgó, szerintem túl nagy mindenfélékkel tér vissza. Nem akarom tudni, hogy hol engedi őket szabadon.

A tömeg viszont könnyebbé teszi a távozást. A kis privát paradicsomunk átalakult. A társaság egy része északra indul, én pedig egy osztrák pár után egy napos csúszással Hondurasba. De persze nem olyan egyszerű ez. A napi egyszeri közvetlen buszjárat reggel 9-kor indul, de oda kijutni 9 előtt csak privát hajóval lehet, ami nem az én pénztárcámra van szabva. Szóval a reggeli normál hajóval csak Rio Dulcébe megyek, ott egy gyors piaci bevásárlás és ebéd után a híd másik oldalán, az Izabal-tó csücskénél egy másik hostelbe költözöm, egy napra. Ez csak 5 perc hajóútra van a falutól, így a buszmegállótól. Itt még egy utolsó napot együtt töltök Josh-sal, csak még egy utolsó nagy beszélgetés, meg még egy örömúszás a tóban. Aztán irány 6 óra utazás (ha szerencsém van) Honduras felé.

ÁRAK

  • Rio Dulce – Livingston hajóút, egy irányba: 125 GTQ (kb. 6.000 HUF)
  • temazcal sauna: 30 GTQ/fő (kb. 1.400 HUF)
  • éjszakai hőforrás-fürdőzés transzferrel: 30 GTQ (kb. 1.400 HUF)
  • legolcsóbb hostel a környéken: 70 GTQ (kb. 3.400 HUF)
  • családi vacsora: 60 GTQ (kb. 2.800 HUF)