Semuc Champey

Ez a hely nagyon más. Érdekes, hogy hamarabb jönnek a szavak, hogy erről meséljek, mint az időben korábban történtekről.

Ülök a kilátóponton, és nézem a két kisgyereket, ahogy ugrálnak a vízbe. Az egyik bőre sötétebb és meztelen, a másik halványabb, kék úszónadrágban. Egymás után ugranak be a sodrásba, majd húzzák ki egymást. Egyre mókásabbakat találnak ki, nevetnek a hasukat fogva. Minden természetes. Az előbb jöttem fel a folyótól, vagyis onnan, ahol a két folyó találkozik. A Rio Cahabón és a Rio Chiacté. Hideg, de jó elmerülni benne. Rövidesen megtalált négy helyi fiatal, de csak az egyikük beszél spanyolul, a többiek a helyi maja, kekcsi nyelvet beszélik csak, csakúgy, mint a szüleik. A nagyok már nem tanulnak, nincs rá pénzük. A szüleiknek segítenek néha a kukorica aratásában. Unokatestvérek. Kiderült, hogy a turistákról tanult meg spanyolul, így vannak dolgok, amiket nem tud elmesélni nekünk, még ha szeretné is. Állnak négyen vigyázban, és csak arra vágynak, hogy kapcsolódjanak. Nem várnak semmit, nem kérnek semmit, csak jelen vannak.

Az első, ami megfogott, hogy az itt élők – nem a faluban, Lanquinban, hanem tényleg a dzsungelben élők – mennyire természetesen vannak jelen. Ahogy a zegzugos ösvényeken jártam, többször jött szembe egy-egy meztelen felsőtestű nő, a gyerekek és a nagyobbak is többnyire meztelenül fürdenek a folyóban, a nők félmeztelenül mosnak. És pont úgy beszélgetnek veled félmeztelenül, mintha nem is létezne más norma. Nekik nem is létezik. Azt is jó látni, hogy nekik még természetes hozzáférésük van a folyóhoz, és az élet nagy része ott is zajlik. Sok helyen épp csak a helyiek nem férnek hozzá a tavakhoz, óceán parthoz, erdőkhöz, de úgy tűnik ez a hely (szerencsére) még nem elég népszerű ehhez.

Szeretek itt lenni. A szállásom nagyon nomád, de pont a végtelen egyszerűsége olyan vonzó. A faluból négykerékmeghajtású autóval hoznak el egy darabig egy útnak nehezen nevezhető  képződményen, aztán fél óra gyaloglás a dzsungelben, és már itt is vagyunk. A hostelben a többágyas szobák egy kb. 100 lépcsős emelkedő tetején vannak a domboldalban. A legjobb nem fent felejteni valamit, különben hamar egy erős lábedzés közepén találom magam.

As első itt-töltött napom az éjszakai buszozás után, kora reggel kezdődik. Olyan fordulatokkal, ami azt hiszem az engem (is) fuvarozó sofőr állandó megbízásának elvesztésével végződik. A sztori végtelenül egyszerű és szomorú. Vannak a szerény helyiek, akik örülnek ha munkát kapnak a gringóktól, meg vannak a kapzsik, akik vérszemet kapnak a beáramló bevételtől, és folyamatos kis apró csalásokkal mennek el a falig. Pl. kétszer fizettetik ki ugyanazt a munkát – ezesetben a fuvart, a szállásadóval és a vendéggel. Gondolják, hogy 30-50 kvezál (1.500-2.500 HUF) a gazdag turistának nem számít, úgyse derül ki. Aztán meg kiderül.

A hostelem a folyó partján, a domb oldalában van. Pár perc alatt lent vagyok a folyónál, aminek minden kanyarja egy kis homokos strand. Hol erősebb sodrással, hol kellemes visszafelé áramló vízzel. A kedvencem a két folyó találkozása, ahol az első nap nagy részét töltöttem. A többit meg a függőágyban szunyókálással.

Az ideérkezők elsősorban Semuc Champey mészkőmedencéit megcsodálni jönnek, de van itt gyertyafényes barlanglátogatás, és traktorkerékbelsőn csorgás lefelé a folyón. Ami a sok kis zúgót ismerve érdekes lehet. Az én hostelem kihasználva a lokációját összekapcsolja ezeket: reggel egyórás túra Semuc-ba, fel a kilátóba, fürdés a medencékben, látogatás a barlangba, majd visszacsorgás a folyón a hostelbe. Elég borsos áron. A barlangba ezúttal nem vágytam – egészen mást tervezek ezen a területen – a folyón meg úgyis tengeribeteg lennék, szóval egymagamban vágtam neki az engem érdeklő programrésznek. Áttúrázni hegyen-völgyön át Semuc-ba kellemes kis kihívásnak bizonyult. Egyrészt még mindig éreztem az Acatenango túra utórezgéseit a lábaimban, másrészt a dzsungel és a megművelt földek a kis ösvények bonyolult hálózatával vannak tele. Odafelé elég jól boldogultam, csak visszafelé vétettem el egyszer az utat, de egy nagyon barátságos asszony útba igazított – konkrétan átkalauzolt a saját kertjén, hogy ne kelljen a házat megkerülnöm. Kicsit beleshettem így a házba is: deszkafalak, döngölt padló, kb. egy asztal, és függőágyak. Hogy hol tárolják pl. a ruhákat, arról fogalmam sincs. De lehet, hogy egy öltözetnél több nincs is nagyon nekik.

Semuc Champeybe elég korán megérkeztem, alig voltak rajtam kívül a parkban. Az ég kicsit felhős volt és a reggeli köd sem szállt még teljesen fel, ezért előbb a kilátóba mentem fel. Mire az ezer meg egy lépcsőt megmásztam, a köd lassan felszállt, és a nap is kezdte megvilágítani a türkiz színű medencéket. Miután végre elszakadtam a látványtól, a medencék felé vettem az irányt. Közelről is csodaszépek. És nem is olyan hideg a víz. Ez annak köszönhető, hogy a folyó konkrétan egy mészkőréteg (mészkőhíd) alá bukik,  amiben apró medencék alakultak ki, ahol a közeli források vize gyűlik össze. A medencék sekélyek, szinte mindenhol leér a lábam, van ahol csak bokáig ér a víz. Ezt a sekély vízréteget könnyen felmelegíti a nap, még ha folyamatos mozgásban van is. Az első kb. egy órát először egyedül, majd talán harmadmagammal töltöttem a medencékben, a turista csoportok csak ezután kezdtek el gyülekezni. Csak akkor indultam el, amikor a látogatók száma kicsit megnőtt (de még így sem volt zsúfolt), plusz azt éreztem, hogy már biztosan szénné égtem a napon.

A bejáratnál van néhány helyi étkezde, óriási húsok sülnek a kezdetleges grillen, de a köretekből itt is klassz vega tálat lehet összetenni: szokásos bab, rizs, savanyított saláta, tortilla. Annál a néninél ettem, aki hangosabban kiabálta, hogy van avokádó is.

Mondjuk az, hogy fél kettőkor, nulla árnyékban indultam vissza a dombokon át a hostelbe nem tartozik életem legokosabb döntései közé, de asszem megúsztam napszúrás nélkül. A két folyó találkozásánál sikerült lehűlnöm, és a nap hátralévő részét a folyóba ugrálás és a megszáradás váltogatásával töltöttem.

Irtó érdekes csapat gyűlt itt össze. Angol a közös nyelv, csak a kisegítő személyzet beszéli a spanyolt. Talán mert ennyire offgrid és minden luxust nélkülöző a hely, sok-sok rendszeren kívül élő utazót vonz. Hippi, lázadó, másként gondolkodók, sok alkohollal, marihuánával és cigivel. Még az itt önkénteskedő jógaoktató is sörrel és cigivel a kezében zárja a napot. Hm.

Elindulni innen legalább olyan kalandos, mint megérkezni. Reggel 6-kor együtt túrázunk ki az úthoz, ahol várjuk a platós autót, ami majd bevisz bennünket a városba. A hátizsákok a platóra halmozva, az utazók a keretbe kapaszkodva ugyancsak a platón, 30 percnyi agyvelőt szétrázó utazáson. Itt ez a módi, a munkások is így utaznak. Nyilván ez a kalandosabb, de mégis örültem, hogy a fülkébe ülhettem be.

Se a fuvarhoz, se a távolsági buszhoz nem kapunk jegyet, minden infó (és pénz) kicsi celluxszal leragasztott papírborítékban vándorol a hostelből a guide-on és a furgon sofőrjén keresztül a minibusz sofőrjéhez. Az utazáshoz minden kész: irány Flores.

Árak

• hostel a dzsungelben: 78 GTQ (kb. 3.600 HUF)
• belépő a Semuc Champey természtvédelmi területre: 50 GTQ (2.300 HUF)
• 4×4 fuvar a dzsungelből Lanquinba: 30 GTQ (kb. 1.400 HUF)
• egyszerű helyi ebéd: 25 GTQ (1.150 HUF)