A támogatók és a “te megbolondultál”

Hát, öt hónap, valóban nem rövid. Változóan vagyok lelkes. Amikor nincs a képben, hogy az öt hónap nagyon hosszú is tud lenni és az lebeg a szemem előtt, hogy mennyi kalandom lesz, egyszerűen elfelejtek aggódni. Ilyenkor másra sem vagyok képes, mint idült vigyorral a fejemen közlekedni, és immunisnak lenni a kétkedőkre. Aztán vannak azok a napok, amikor előtérbe kerülnek az aggodalmak és elképzelem, hogy mi minden lesz majd nehéz. Ami persze egy nagy baromság, hiszen most tényleg egy elképzelt szituáción aggódom?

A hangulatomhoz hasonlóan bipoláris a család és a barátok hozzáállása is. A nagyon lelkesek, meg a szuper-aggodalmaskodók. A szüleim reakciójától tartottam kicsit, egyszerűen nem akartam harcolni velük ezen. Nagy levegőt vettem és elmeséltem nekik, és bár nem értik, de elfogadják és támogatnak. Azóta már nem aggódom a reakciók miatt. Bármerre is száguldoznak a gondolataim – meg a bankkártya adataim a nagy előkészületek közepette – egy-egy elcsendesülős pillanatban csak becsukom a szemem, és érzem a bizonyosságot: ez az én utam, nem tudok mást tenni, és nem is akarok.