Az Arenal vulkán és La Fortuna

Az Arenal vulkán és La Fortuna

Igazán hosszú napra sikeredett a “nagy-rohanás-costa-ricában” utolsó fejezetének kezdete. Hajnal 3-kor indultam Puerto Viejoból, reménykedve abban, hogy hajnalban és a kora reggeli órákban még nem lesz nagy a forgalom az útépítéssel terhelt autópályán, és ha 4 óra alatt nem is, de mondjuk 5 óra alatt megtesszük ezt a csekély 215 kilométert. Optimizmusom hiábavaló volt, ugyanis 8:50-kor vánszorogtunk be a San José-i állomásra. Ez csak azért volt icipicit bosszantó, mert 8:40-kor elment az egyetlen közvetlen buszjárat La Fortunába. Never mind.

Átcaplattam az 5 percnyire lévő 7-10 Terminálra, gyors kérdezősködés után megtudtam, hogy épp zajlik a felszállás a Ciudad Quesada-ba tartó buszra, ahol ugyancsak alig kellett várakoznom az átszállásra, és máris irányban voltam. Kettőkor értem La Fortunába, ami a ködbe burkolózott vulkán látványával és óriási esővel fogadott.

Szerencsére az elkövetkező napok kegyesek voltak hozzám, és sikerült napos időben végigjárnom mindazt, amit meg szerettem volna nézi. Ezúttal mázlim volt a hostelben is, ami nem volt teljesen kihalt, és szereztem társat a következő két nap kalandjaihoz. A portugál Ana is aznap érkezett, így mindketten mindenre kíváncsiak voltunk. Egyikőnk sem akart drága programcsomagokra befizetni, ezért nem nagyon halmoztak el minket információval, cserébe taxit meg idegenvezetést akartak ránk tukmálni. Szerencsére nem hagytuk.

Volcan Arenal Nemzeti Park

Bár nincs megbízható tömegközlekedés, azt megtudtuk, hogy reggel nyolckor indul egy távolsági busz, ami kitesz minket a nemzeti park bejárata közelében. Persze azzal riogattak, hogy onnan még 10 km a park, de ez a blöff nem jött be. Csudaszép időben tettük meg azt a 2 kilométert a parkig, ahol aztán felsétáltunk a legutóbbi kitörés lávamezejéig, és az ottani kilátópontig. Az Arenal lábánál több opció közül is választhat az ember lánya, amikor arra jár. Van az Arenal 1968 Trail, ami egy privát park, klasszul kiépített útvonalakkal, kávézóval, étteremmel. Pár száz méterre onnan a Nemzeti Park, majd pár kilométerrel odébb egy resort területén az Observation Deck trail. Kicsit más szögből, de kb. mindenhol ugyanazt látni: az Arenal vulkánt. Én azért kicsit csalódott voltam, a lávafolyás sem volt túl izgi, szinte végig az erdőben haladtunk, így a látvány sem volt éppen hasraejtő, és az erdő sem tűnt izgalmasnak. Amíg egyszer csak, már visszafelé sétálva egy hangyászra lettünk figyelmesek. Hát, ők nem szaladgálnak itt sem számolatlanul, és igencsak ritkaságszámba megy, hogy láttam egyet. Ő pedig, mindenféle sietség nélkül falatozta a termeszeket, ráérősen bandukolt egyik korhadt fától a másikig, mit sem törődve az addigra 5 fősre duzzadt rajongótáborával. El sem hiszem, hogy ez tényleg megtörtént. Costa Rica legkevésbé érdekes és inspiráló nemzeti parkja ezzel a húzással rögtön a TOP 5-be verekedte magát.

A hangyász-epizód után futottunk össze Gabival és Melany-val, a svájci testvérpárral, akikkel előző nap már találkoztam a hostelben. A park egyetlen nagyobb kilátópontjához már együtt sétáltunk el, és megállapítottuk, hogy éppenséggel a park felé vezető országútról is jobb volt a kilátás, mint innen. Igazi mázli, hogy a testvérpár bérelt autóval jött, felajánlották, hogy átgurulnak velünk a nemzeti park tóparti szekciójába, hogy az ottani rövid túraútvonalat is végigjárjuk.

Addigra már gyülekeztek a felhők erősen, esélyes volt, hogy időközben ránk szakad az ég. A park pedig csak további meglepetésekkel szolgált: láttunk egy coatit, 3 nagy hokkót (great curassaw), kékfejű motmot-ot és egy igencsak morzsa-koldus fehértorkú szarkaszajkót (magpie-jay).

Egyik sem óriási ritkaság, de itt tökre nem számítottam rá, a svájci lányok meg csak pár napja érkeztek az országba, szóval ők igencsak kapkodták a fejüket. A rövidke túra a tóhoz igazán a kilátópontok miatt érdekes. Tényleg páratlan látvány a vulkán csodás, szabályos kúpja a tó felől. Most sajnálom igazán, hogy arra nem volt lehetőségem, hogy hajózzak egy kicsit a tavon. Bár lehet, hogy mindenkinek jobb ez így.

Az eső végül tényleg utolért bennünket. Az utolsó néhány száz métert már futva tettük meg a kocsiig. Igazán hálás voltam, hogy nem kellett az esőben stoppolva visszajutnunk a városba.

Cerro Chato

Másnapra a Cerro Chato csúcsára való feljutást tűztük ki célul, míg Gabi és Melany rafting túrára ment. A Cerro Chato egy klassz kis túrának tűnt, ami talán megerőltetőbb, mint egy sima séta a nemzeti parkban, és remek kilátással kecsegtetett az Arenalra, plusz azzal az opcióval, hogy lehet fürdeni a krátertóban. Merthogy a Cerro Chato egy inaktív, 1.140 méter magas vulkán az Arenal lábánál. Pár éve a kormányzat lezárta a túraútvonalat, tehát tulajdonképpen aki odamegy, az bizony a tilosban jár. Hogy most hová lettek az erkölcseim? Úgy éreztem, hogy bemenni egy lezárt területre nem esik egy kategóriába azzal, hogy egyesek belépődíj fizetése nélkül mennek be nemzeti parkokba. Hát nem tudom, lehet, hogy csak magamat mentegetem.

Minthogy a túraútvonal le van zárva, viszonylag kevés infó érhető el arról, hogy merre halad az útvonal, hogy kell megközelíteni, stb. Viszont a maps.me alkalmazásban kiválóan látszik az útvonal, szóval úgy döntöttünk, hogy arra hagyatkozunk. Kora reggel egy (ugyancsak nem legális) uberrel jutottunk el a kiindulási pontunkra, meglepően olcsón. Ha csak egy kicsit korábban érkezünk, lemaradunk arról a fejleményről, hogy bizony ez a lezárt túra fizetős. Meglepő, mi? Szóval a helyzet a következő. A túra eleje magánterületen, egy resorton keresztül vezet. Hivatalosan belépőt arra szednek, hogy a resort területén található “kilátó-túra” útvonalát járod be, és külön hangsúlyozzák, hogy bár a saját felelősséged, de tulajdonképpen tovább lehet haladni a csúcs felé. Még azt is elmagyarázzák, hogy merre. Okos. Ha pár perccel korábban érkezünk, akkor még nem állt volna a sorompónál senki, hogy beszedje a belépődíj árát, de így fizettünk, és kaptunk is egy karszalagot ennek bizonyítékául.

Természetesen a “kilátó-túra” teljes humbug, van kilátás, de nem az Arenalra, cserébe megszemlélhető a város. A kevés elérhető túraleírás pontos: nagyon meredek és nagyon csúszós az út. Könnyen megtaláltuk azt a pontot, ahol az út elhagyja a magánterületet. Itt a resort is kitáblázta, hogy tilos a továbbmenetel, és van egy nemzetiparkos hivatalos jelzés is, hogy ne menj tovább. Ezt a kifeszített – ám könnyen átléphető – szögesdrót is jelzi.

Innen lett igazán izgalmas a túra, és itt értettük meg, hogy miért is van lezárva ez az útvonal. Igazán nem ajánlom mindenkinek, csak a kalandvágyóknak és a biztos-léptűeknek. Szerencsére Ana sem most járt először hegyen és mindkettőnknek túra cipője/bakancsa volt, így nem éreztem veszélyben magunkat. Az út nagyon meredek, agyagos – azaz tekintve, hogy minden nap esik, meglehetősen csúszik. Az útvonalat fák gyökerei szövik át, és a mindennapi eső folyamatosan kimossa a kitaposott ösvényt, az erózió pár nappal későbbre járhatatlanná teszi azt, amin aznap még fel tudunk jutni. Ösvények szövevénye fogadott minket. Volt ahol iszonyú szűk, derékig érő járatokban araszoltunk előre, máshol a mocsaras részeket a dzsungelen áttörve próbáltuk kikerülni, megint máshol pedig a gyökerekbe, fák törzseibe kapaszkodva másztunk felfelé.

Costa Ricában tartózkodásom alatt ez volt az első túra, ami fizikailag és mentálisan is igazán átmozgatott és némi kihívás elé állított. Szuper tempóban haladtunk, egy kicsit tartottunk attól, hogy leszakad az eső délután, és akkor mi már nem akartunk ott lenni. A kráter peremén csodaszép kilátás fogadott minket. Nem körpanoráma, de ahol kiláttunk a fák között, az Arenal kúpját láttuk impozáns közelségben. Aztán elindultunk lefelé a krátertóhoz, amiről máig nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet. Iszonyú meredek, és még jobban erodált hegyoldal, ahol sokszor csak tippelgettünk, hogyan tovább. Csúszva-mászva, nyakig agyagosan értünk le a tóhoz. Innen a tó partján is visz egy út, amit nyilvánvalóan nem sokan tettek meg rajtunk kívül. Párszor elvétettük az utat, a dzsungel mélyén kötve ki, míg ki nem találtuk, hogy hogyan jussunk vissza kitaposott ösvényre. A tó másik oldalán van egy kisebb tisztás, ahol az Arenal látványában nem, de a tóban lehet gyönyörködni. Ha valaki tervezi, akkor itt érdemes fürödni a tóban. Mi csak megpihentünk és élveztük, hogy csak a kettőnké a hegy.Cerro Chato - pinterjuco.hu

Innen megy egy túraútvonal felfelé, vissza a kráterperemhez. Sokkal egyszerűbb a feljutás, mint ahol lejöttünk, de egyben sokkal kevésbé kitaposott is. Elkerülhetetlen, hogy hozzáérjünk a növényekhez, olyan helyekre lépjünk, amit nem látunk. Mindketten mantráztuk, hogy ne találkozzunk egyetlen veszélyes kígyóval sem – az esély ugyanis megvolt rá. Hasonlóan a kráter peremén, ahol ráadásul kidőlt fák sora is nehezítette a haladásunkat. Akkor találkoztunk újabb túrázókkal, amikor a kráter peremén visszaértünk a fel- és levezető túraúthoz. Ahogy elindultunk lefelé, kisebb nagyobb csoportok jöttek szembe, mindannyian enyhe kétségbeeséssel a hangjukban érdeklődtek, hogy mennyi van még hátra. Igazán megértettem őket. Főként, mikor felfedeztem, hogy egyikük-másikuk teljesen alkalmatlan cipőben vágott neki ennek az útnak.

Lefelé egyébként nem volt olyan vészes a dolog, mint ahogy képzeltem, de tény, hogy újabb és újabb sárfoltokat szereztünk, amíg leértünk. Biztos voltam benne, hogy az egyetlen rövidnadrágomat már nem lesz esélyem kimosni, így San Joséba is pont olyan mocskosan fogok megérkezni, mint ahogy itt a hegyen kinéztem.

La Fortuna Waterfall

A hegy lábánál elbúcsúztam Anától, aki nekivágott, hogy eljusson a karibi partra, én pedig elsétáltam a pár száz méterre lévő La Fortuna vízesés bejáratához. Itt miután egy jóképű katona megmérte a testhőmérsékletemet, bájos mosollyal javasolta, hogy látogassam meg a mosdót. A tükörbe nézve megértettem miért. Mindenem agyagfoltos volt. Igyekeztem lecsutakolni az arcomat, lábaimat, aztán nekivágtam az 500 lépcsőnek, ami levisz a vízesés aljába.

Imádtam ezt a helyet a sok-sok turista ellenére is. Van abban valami hipnotikus, ahogy a magasból lezúduló víztömeget bámulja az ember. A testemben éreztem a dübörgést, a víz, a természet erejét. Minden érzékszervemet lefoglalta: nem hallottam mást, csak a víz robaját, éreztem a ködpárát a bőrömön, a lezúduló víz vibrálását a belsőmben, a friss víz illatát. Élveztem, hogy egyre többen csomagolnak össze, ahogy beborult, és csak néhányan maradtak élvezni a látványt. Egyébként itt fürdeni is lehet a vízesés aljában, arra ügyelve, hogy nem ússzon közel az ember a víz becsapódásához. Szerencsére erre a biztonságiak is ügyelnek, úszómester-sípolással parancsolva el az embereket a veszélyes területekről.

Amint rávettem magam arra, hogy elinduljak visszafelé, éreztem a lábaimban, hogy az 500 lépcső felfelé nem lesz a kedvencem – különösen azok után, hogy délelőtt megmásztam a Cerro Chatot.

Úgy döntöttem, hogy nem stoppolok vissza a városba, hanem azt a kb. 5 kilométert legyalogolom, úgyis enyhén lejtős terepen vezet az út visszafelé. Jó lesz levezetésnek. A város előtt kicsivel rájöttem, hogy a helyiek által kedvelt ingyenes fürdőhely mellett visz az út, szóval oda is beugorhatok. Ez egy tényleg mókás hely, és hétvége lévén teljesen tele volt. Ez tulajdonképpen maga a folyó, ahogy egy kicsit kiszélesedik, és két 2-3 méter magas szintesésnek köszönhetően mini-vízesések alakulnak ki, ahonnan kiválóan lehet ugrálni a kialakult mély medencékbe. Egy fára a parton pedig egy hosszú kötelet szereltek, és azon belengve lehet ugrálni a vízbe. Nagyon vicces volt a helyieket figyelni, ahogy tökéletesítgetik a szaltójukat, cukkolják a szomszédokat és idősebb néniket vesznek rá arra, hogy ugorjanak. Hosszan figyeltem, milyen önfeledtül szórakozik mindenki. Bár aznapra már kijutott a vízesésben fürdésből, nem tudtam megállni, hogy ne ugorjak párat én is, magamba zárva ezt az össznépi vízi-boldogságot.

Ismét a gyülekező szürke felhők vetettek véget a napnak. Épp időben indultam vissza a városba, és volt az időjárás istene oly kegyes, hogy a zuhé csak 5 perccel azután kezdődött, hogy én beléptem a hostel kapuján. Ennyit a kiváló időzítésről.

Itt találkoztam ismét a svájci testvérpárral, akik miután jól beszámoltattak arról, hogy milyen volt a túra, végül úgy döntöttek, hogy másnap inkább tovább utaznak Monteverdébe. Nekem csak egy program maradt ki az Arenal-nál, amit igazán szerettem volna: nem sikerült eljutnom a forró termálvizes fürdőzésre. Van ebből mindenféle fizetős verzió, wellnes resportok és spa-k, de van a fapados, ingyenes verzió is, néhány természetes medencével az Arenal Nemzeti Park felé vezető úton. Aztán arra gondoltam, hogy budapestiként egyetlen egyszer sem mentem el itthon se egy fürdőbe, szóval a termálfürdőzést akár itthon is bepótolhatom…

Másnap nekivágtam a Costa Rica-i utam utolsó szakaszának.

Árak

  • buszjegy San José – Ciudad Quesada: 1950 CRC (1000 HUF)
  • buszjegy Ciudad Quesada – La Fortuna de Arenal: 1.515 CRC (750 HUF)
  • buszjegy La Fortuna – Arenal Nemzeti Park megálló (2 km-re a parktól): 1.150 CRC (600 HUF)
  • uber La Fortuna – Green Lagoon (Cerro Chato): 900 CRC (450 HUF)
  • Arenal Nemzeti Park belépő: 16,95 USD (5.100 HUF)
  • Arenal 1968 Trail belépő: 17 USD (5.100 HUF)
  • Cerro Chato – Green Lagoon “Observatory walk” belépőjegy: 7.500 CRC (3.800 HUF)
  • La Fortuna Waterfall belépőjegy: 18 USD (5.400 HUF)
  • szállás hostelben: 8 USD/fő/éj (2.400 HUF/fő/éj)