Ijen és a kék lángok

Ijen és a kék lángok

Hajnali egykor kelek, meglepetésszerűen ismét egy hegyre megyek. A cél ezúttal az Ijen vulkán, de most nem napfelkeltét nézek. Ez valami egészen más. Az Ijen különleges kék fényeiről lett híres, amik egy francia fotós képsorozatán tűntek fel, majd jelentek meg mindenféle sajtótermékekben, kék lávaként titulálva. Valójában az Ijen egy aktív vulkán, ahol jelenleg ként bányásznak. A kráter tava pedig különleges színekben pompázik, emellett szuper savas, lényegében egy masszív kénsav-tó. Ami miatt pedig a turisták hada megrohamozza a hegyet, az a csak éjszaka látható kék fény. A fény valójában a mindenféle kénes gázok égésének fénye, amik nagy mennyiségben törnek a felszínre a kráterben és a levegővel érintkezve meggyulladnak.

Hajnal négy körül érkezik az ember a kráterbe, és a napfelkeltéig, ami kb 5-kor van, bőven van idő bóklászni a kráterben, csodálni a nem evilági fényeket, rácsodálkozni a kén bányászat kőkorszaki módszerére és igyekezni jó fotókat csinálni, ami persze úgysem fog menni. Blue fire at IjenAztán napfelkelte után érdemes is elindulni ki a kráterből, mert valahogy a gáztermelődés intenzívebb lesz, megszűnnek a fények, és bár a látogatók gázmaszkot viselnek, mégsem esik már jól a légzés.Sulfur at Ijen

Sulfur selfieA felfelé úton és persze a kráterben is jelen vannak a bányászok, akik azzal igyekeznek egy kis mellékest keresni, hogy taxi szolgáltatást ajánlanak a lusta vagy eltunyult turistáknak. Ez nem más, mint egy cipekedésre használt kiskocsi, amit ketten húznak, egy bányász pedig hátulról tol a meredek emelkedőn. A másik népszerű opció, hogy kénből faragott kis szobrokat árulnak, és ahogy láttam erre van is kereslet. Az is érthető, hogy kell a mellékes, a bányászat ugyanis nem fizet olyan jól, mint amennyire veszélyes. Ahogy a szállásadóm, Supri, mondta, aki maga is dolgozik a bányában, amikor a turizmus nem hasít: “Borzasztóan félek, hogy belehalok ebbe a munkába. De attól még jobban félek, hogy nem tudok enni adni a családomnak.” A bányászat teljesen kézi erővel folyik, a megszilárdult kén darabokat két kosárba pakolják, a két kosarat összekötő bambuszrudat pedig az egyik vállukon egyensúlyozva indulnak imbolyogva fel a kráterből a kráter peremére, ami kb. 2400 méteren van. Onnan az egészet le kell cipelni a hegy lábához, elvinni egy mérőpontra, ahol a súly alapján kapják a fizut. Mindezt gázmaszk és bármiféle védőfelszerelés nélkül. Benne van az is a pakliban, hogy bármikor mérges gázok törhetnek fel a tóból vagy lényegében bárhol a kráterben, és aki olyankor ott van, annak annyi volt a földi lét. Több bányásztól többféle adatot hallottam, ami napi 17-40.000 rúpia között mozog, ami napi 340-800 HUF. És nem, Indonézia nem szuperolcsó.

A taxiszolgáltatás lefelé is elérhető, de pik-pakk leér az ember. Aztán igyekszik a következő állomásra. Így tettem én is. Elvittek a vasútállomásra – merthogy itt ilyen is van – és bár várnom kellett 2 órát, vonatra ültem a következő állomásom felé. A vonaton felfedeztem Joe-t, akivel az Ijenről lejövet találkoztam először, amikor valakinek a következő uticéljáról mesélt. Örültem, hogy összefutottunk mert a közbülső állomásunkon vonatról buszra kell váltanunk, és erről a helyről (Pronolinggo), pontosabban a buszpályaudvarról szörnyű dolgokat hallottam. Itt aztán több, mint 2 órát vártunk egy buszra. Alapelv, hogy a minibusz akkor indul, amikor megtelik (15 fő), menetrend nincs. Érkeztünkkor már várakozott ott 3 francia, később befutott a már megismert két kanadai lány majd egy lengyel pár. A franciák egy idő után feladták, úgy döntöttek, hogy kihagyják a Bromo vulkánt. Hatan maradtunk, és egy órán belül sötétedik, plusz hajnalban kelünk, szóval feladtuk, hogy megteljen a busz, nem volt remény arra, hogy még 9-en befussanak. Így hatan adtuk össze a busz árát, 35 helyett 85.000 rúpiát fizetve. Cemoro Lawangba érkeztünkkor tudtuk meg, hogy az előző busz csak 8 fővel indult el, és még látták is az épp megérkező franciákat. És mi ugyan még elfértünk volna bőven, a sofőr azért indult el, hogy tutira legyen még egy busz aznap, így maximalizálva a bevételt.

Nekem szerencsére van szállásom, így nem kell a sötétben bóklásznom, mint a lányoknak és Joenak. A lengyel pár pedig sátrazik, ami szerintem szuper. Mert Cemoro Lawang nem egy idilli kis falu, ahogy én láttam, és bár drága hoteleket egyikünk sem próbált, az általános tapasztalat az, hogy a vendégházak itt azért nem túl jók. És akkor most szépen fogalmaztam.

Finoman visszautasítottam a mindenféle sokszázezres ajánlatot a holnapi napra, megbeszéltem két dán sráccal, hogy ők is helyi vezető nélkül tervezik a napot, így akár együtt is indulhatunk, majd elmentem aludni. Hosszú volt ez a nap.