Irány Gili Air

Irány Gili Air

Úgy tűnik, hogy Kután a turistákat és a vendéglátóhelyeket is jobban érdekli hogy vacsorát adjanak és sokáig menjen a parti, mint hogy reggeli opció is legyen. Főleg nem reggel nyolc előtt. Vicces volt látni, hogy az utcák, amik este még rettenetesen zsúfoltak voltak és mindenhol nyüzsögtek az emberek, azok reggel teljesen üresek, és az éjjel-nappalin kívül semmi nem volt nyitva. Lassan ébredezett a város, mint aki beteg. És ahogy én látom, kicsit beteg is. Tagadhatatlanul nem az én helyem, most már tudom. Nagyjából fél óra séta után találtam egy-egy nyitva lévő helyet, majd megakadt a szemem egy kávézónak kinéző kávézón. Jó, sejtettem, hogy ez nem egy rendes újhullámos hely, de a bennem (mélyen) lakozó barista nem hagyta, hogy elmenjek mellette. Rendes eszpresszógép, korrekt itallap espresso macchiato-val, meg capuccino-val, és komoly igyekezet mérleggel, stopperrel. Mondjuk, hogy ezzel a párával hogyan igyekeznek felvenni a küzdelmet, arról fogalmam sincs. Az élmény csak azért nem volt csalódás, mert eleve nem vártam sokat. De jó volt egy ilyet is látni, nem csak a klasszikus kopi luwak marketinget. És mondhat mindenki amit akar, tartom magam ahhoz, hogy nem iszom szart, mégha divatosan is van csomagolva és pozicionálva.

A kikötői transzferem klassz volt, esküszöm több valódi Balit láttam csak ez alatt az út alatt, mint egészen addig. A kendőzetlen Balit, amit még nem a nyugati izlésnek megfelelően maszkíroztak. Van annak is bája, hogy tömegesen jövünk ide nyaralni a nyugati világból, és beülünk a Starbucks-ba, hamburgert eszünk, reggelire meg ham and eggs-et kérünk, csak nekem minden porcikám tiltakozik ez ellen. Bár talán én sem vagyok jobb az újhullámos kávé próbálkozásommal.

Padangbai kikötője meg maga a csoda. Semmi nincs kiírva sehová, nagyjából csak az ott lődörgő árusok tudják, hogy mi merre. És hogy az mikor, azt meg már tényleg senki. De szépen minden a helyére került.

A hajóút meg, hát, hol is kezdjem… A legtöbb jármű, ha elindul alattam, én szinte azonnal rosszul leszek. Vannak szerencsés kivételek, így a repülő és többnyire a vonat, de a hajó határozottan nem tartozik a kivételek közé. Pár éve óriási sikert aratott az a facebook posztom, amiben az Indiai-óceán szépségét magasztaltam, még ha épp telehánytam is azt. Erősen reméltem, hogy nem kell újrafogalmaznom azt a bejegyzést a Bali-tengerre szabva. És utólag hálát kell adjak annak a négy indonéz nőszemélynek, akik előző este hajnalig viháncoltak a szobában, majd reggel hattól jó másfél órán át készülődtek a szobában, lehetetlenné téve az alvást. Szóval miközben a vadul imbolygó hajón csukott szemmel koncentráltam arra, hogy elkerüljem a katasztrófát, egyszer csak arra ébredtem, hogy Gili T felé közeledünk, ahol az utasok 80%-a elhagyta a hajót. Ők a partiarcok, a többiek a nyugisabb szigetet vagy Lombokot választották úticélnak. Gili Air innen már csak egy ugrás, így rövidesen a szigeten battyogtam a hátizsákos szállásom felé.

Gili Air sokkal valósabbnak hat, mint amit Baliból láttam. Nincs benne sok művi. Csak földutak vannak, nincsenek autók, csak gyalogosan, lovaskocsival vagy bringával lehet közlekedni. Persze rengeteg építkezés folyik, az évről évre növekvő számú turista kiszolgálására, mint ahogy biztos vagyok abban is, hogy már most teljesen más képet mutat, mint tizenpár évvel ezelőtt, amikor először olvastam erről a helyről. Mondjuk normális internet most sincs a szigeten, és elég röhejes, ahogy naplemente után a hostel lakói a medence körül mobillal a kézben egy emberként bosszankodnak azon, hogy nem megy a net.

Naplemente után nem sok történik a szigeten. Egyrészt kopp-sötét van, csak a vendégházak és resortok fényei világítanak, ezért én sem indulok felfedezőútra. Másrészt igazán különleges élmény a medence körül ülve hallgatni a müezzint, ahogy az a hostel hangszórójából áradó blues-al és a különféle nyelveken folytatott élénk beszélgetéssel keveredik.