Saigon 101

Saigon, vagyis Ho Si Minh-város kezdőknek. Pont ennyit terveztem a városból: akklimatizálódni a kötelező körökkel. Csak tudni, érezni, hogy jó lesz-e nekem ismét Délkelet-Ázsia.

Kicsit hosszúra nyúlt az utazás és elég elgyötörten szálltam le Saigonban egy pár órás bangkoki várakozás után. Egyébként Bangkokban kiderült, hogy hiába ugyanarról a reptérről megyek tovább, nem tudok a transzfer zónán belül maradni – nem sikerült megértenem, hogy miért – hanem be kell lépnem, majd kb fél/egy óra múlva ki kell lépnem az országból. Na, de vissza a megérkezéshez.

A reptérről irtó egyszerű bejutni a városba. Választhatjuk a klasszik helyi buszt (152) helyi tarifáért, vagy ha nagy a csomagunk, akkor némi felárral (+5.000-14.000 dong, méretfüggő). De választhatjuk a 109-es buszt is, amit már a turisták miatt állítottak üzembe. Én felszálltam a 152-esre a sorakozó taxisok legnagyobb bánatára, és kb. 40 perc alatt a belvárosban voltam. Innen – az útfelbontások miatt megnőtt káoszban – némi kezdeti zavarodottságot leküzdve irányba állítottam magam és hamarosan a hátizsákos negyedben próbáltam megtalálni azt a sikátort, ahol a szállásom van. Amiről most csak annyit: 3 dollárért ne reméljünk sokat, de aludni jó.

Hiába éreztem azt, hogy azonnal tudnék aludni egy napot, este 10-ig kihúztam azzal, hogy csavarogtam a környéken, céltalanul bóklásztam, vacsoráztam, csodáltam a forgalmat, élveztem a meleget és próbáltam elcsípni a hangulatot. Kerestem Saigont. De csak Ho Si Minh-várost találtam.

Másnap egyben letudtam a legfontosabb látnivalókat, de nem éreztem sűrűnek a programot. Egy helyi piacon indítottam, amit mindig szeretek. Közel a turista negyedhez, mégis turisták nélküli, helyi hangulat. Jó érzés, hogy a zöldségek/gyümölcsök egy részét már ismerem, szóval nem teljes rejtély az egész. Aztán ellátogattam a Vietnámi háború múzeumába, amit persze nem bírtam ki sírás nélkül. Nem tudok elmenni az ország múltja mellett és nemtörődöm hippi hátizsákos lenni – ahogyan ezt több utazó is tanácsolta. Látnom kellett, aztán feldolgozni a számomra új infókat és eltenni valahová az élményt. Megnéztem a Notre Damme katedrálist (amit épp felújítanak) és a régi posta épületét, elsétáltam a csodaszépen felújított Városháza épülete előtt, majd a folyóig végig a Ho apó téren keresztül. Ez a rész itt gazdag, üzleti negyed, tele elegáns, megbeszélésekre siető emberekkel, nagy divatházak üzleteivel: az esti barangolásomhoz képest egy teljesen új világ.

Itt futottam bele egy újhullámos kávézóba is. Esküszöm nem kerestem, egyszerűen csak szembe jött. De persze ki kellett próbálnom. Teljesen világos pörkölésű kávéjuk ugyan nem volt, de egy próbát megért. Egy csésze cortado többe került, mint a szállásom, és hát, nem hiszem hogy visszajáró vendég lennék egy hosszabb itt tartózkodás alatt. Bár a szirupos helyi kávét nem szeretem, egy helyi különlegességet, a tojásos kávét azért csak ki kellett próbálni. Hm, hogy is írjam le: mint amikor anyukám piskótát süt és a keverőtál falán maradt masszát le lehet nyalogatni – ez az ízélmény. Gyakorlatilag erről is van szó, persze liszt nélkül. Szóval a tojás cukorral kikeverve és a friss presszóra öntve. Magamat is megleptem, hogy ez nekem tulajdonképpen bejött.

Ellátogattam még az Újraegyesítés Palotába, ami vicces és furán ismerős a maga szocreál designjával. Majd lassan otthonosan mozogva ebben a városrészben, megérezve a forgalom ritmusát egyre könnyebben véve a zebrán való átkeléseket hazagyalogoltam, és úgy éreztem, ennyi pont elég volt a városból. Megvettem a másnapi buszjegyet, naptejet (mert nyilván rögtön irgalmatlanul leégtem), és a pénzváltóból kilépve Rafaelbe futottam. Vagyis ő belém. Épp a két hónapos vietnámi motoros kalandozás után adta el a motorját és váltotta vissza a sokmillió dongját. Így megtudtam, hogy a 200-250 dollárért vásárolt széthasznált motorok mellett van egy másik opció is, ha egyszer mégis többhónapos vietnámi észak-dél motorozásra adnám a fejem. Kb. 700 dollárért vadiúj motort lehet venni, amit egy hónap után kb 70%-ért, 2 hónap után 60%-ért visszavesz a kereskedő. Nem sokkal drágább opció, mégis megbízhatóbb járgány az eredmény.

És ismét rá tudtam csodálkozni, hogy nyugaton még mindig mennyivel könnyebb fenntartani egy laza, utazós életmódot, egyszerű kétkezi munkával is. Rafael német, de élt az USA-ban, Ausztráliában, Új-Zélandon, Barcelonában és Máltán és utazott ezer helyen, így bőven volt témánk. Mindezt úgy, hogy volt már barista, dolgozott építkezéseken, hotelben, bárokban és most legutóbb egy évet ipari alpinistaként. Együtt bejártuk az éjszakai várost, és még arra is rábeszélt, hogy menjünk fel a Bitexco ikonikus épületébe, ahol az 49. emeletről lehet jó pénzért csodálni a kilátást, vagy az 52. emeleti Helio Barban iszogatva ugyanezt. Én ezt kihagytam korábban, nem akartam potyázni vagy csilliárdokért sört inni – mint legolcsóbb opció. Most végül csak felmentünk a bárba, nem tetszett az egyetlen szabad asztal, de azért szépen lassan sétáltunk körben kifelé, hogy jól körülnézhessek. Közben kaptam néhány tippet, hogy hová látogassak még el, ha belefér az időmbe, és hová ne. Annyi terv van a fejemben, de inkább nem agyalok, csak a következő napig tervezek. A következő nap pedig irány Tran De.

Árak

• Reptérről a belvárosba 152-es busz: 5.000 dong (+esetleg csomagdíj) (62 HUF)
• Reptérről a belvárosba 109-es busz: 20.000 dong (254 HUF)
• Vietnámi háború Múzeuma: 40.000 dong (490 HUF)
• Újraegyesítés Palota: 40.000 dong (490 HUF)
• Bitexco Financial Tower Skydeck belépő: 200.000 dong (kb. 2.500 HUF)