Spontán vagy tervezett?

Általában alapos vagyok és precíz. Előre tervezek, felkészülök, háttértanulmányokat folytatok, annyi előzetes ismerethez jutok, amennyihez csak lehet. Megnézem, hogy hogyan jutok el ából bébe, milyen opcióim vannak, és mikor. Kalkulálok, osztok, szorzok, ami aztán helyben óriási biztonságot ad. Tudom, hogy hová nyúljak, hogy mire számítsak. Ugyanakkor hihetetlenül limitál, mert ha mégis más irányba indulnék, mint amit otthon elterveztem, akkor ugye borul az egész terv.

Na persze ez sem volt mindig így, nem voltam mindig rendes, rendszerető, tervező fajta. Ha valaki, akkor az anyukám tudna erről mesélni. Hogy milyen is volt, amikor a szobámba fizikailag lehetetlennek tűnt még a benyitás is, mert az ajtóval együtt a mögé felhalmozott cuccokat is tolni kellett, vagy akkora kupi volt az asztalomon, hogy térképpel sem lehetett volna rajta dolgokat megtalálni. A dolgozatokra, vizsgákra utolsó percben, éjszaka felkészülés sem éppen a tervezős én ismertetőjele.

Aztán egyszer csak arra keltem, hogy viszonylagos rend van körülöttem, tervezek, és a véletlennek, hirtelen ötleteknek kevés hely maradt. Talán kicsit tartok is tőlük. Az önfelfedező utam mégis ebbe az irányba húz. Valahogy visszatérni ahhoz, amikor még nem játszottam le előre, hogy mi hogyan lesz. Jobban jelen lenni, és azt tenni, amit a pillanatnyi kedvem diktál. Hah, rögtön készül is a mentális listám, hogy ez miért nem olyan jó ötlet: drágább lesz az élet, ha az utolsó pillanatban hozok majd döntéseket; valamiről lemaradok; nem leszek annyira tisztában a kulturális és történelmi hátterével azoknak a helyeknek ahová ellátogatok…

Keresem a középutat. Tervezni, de nem túltervezni. És ha mégis mást szeretnék, mint amit elterveztem, akkor elengedni a kész terveket, nem fájlalni a belefektetett munkát és élvezni amerre a szívem húz. Lesz ezzel kihívás rendesen!