Teknősök egy karnyújtásnyira

Teknősök egy karnyújtásnyira

Mikor pár napja elindultam Lombokra, megfogadtam hogy visszatérek Gili Airre csakis egy okból: hogy úszhassak a teknősökkel.

Ebéd előtt négyszer csobbantunk Gili Trawangan, Gili Meno és Gili Air partjainál, minden alkalommal követve guide-unkat, Jeffet, aki mint gondolom minden más guide, világbajnok teknőstalálásban. Mert itt mindenki a legjobb abban, amit csinál.

Első alkalommal nagyon koncentráltam, hogy ne veszítsem szem elől Jeffet, ne igyak túl sok sós vizet és hogy tényleg lássak teknőst. Mintha a tudatom kiszűrte volna a színes halakat. Láttam is teknőst, de csak a tengerfenéken. A guideok többnyire lemerülnek és felzavarják a békésen bujkáló teknősöket, hogy aztán minimum 30-an akarjanak vele erős küzdelem után víz alatti szelfizni. Nekem már az is elképesztő élmény volt, hogy a távolból figyelhetem őket.

A második megálló fantasztikus volt. Elkezdtem igazán élvezni a környezetem. Ezerféle színes hal, a már korábban is látott ki türkizek, a sárga-fekete csíkosak és vitorlások, meg az újonnan felfedezett kék-zöld, homokszínű, hosszúkás citromsárgák és az egészen nagy, bután pislogó színjátszósak. Aztán hirtelen megint egy halrajban találtam magam. Percekig (legalábbis igen hosszúnak tűnt) ott örvénylettek körülöttem. A világ legszerencsésebb emberének éreztem magam. Mint akivel ennél jobb már nem is történhet. Aztán de.

Valaki a csoportból felfedezett egy teknőst, aki már feljött a fenékről. Mivel a csapat Jeff körül csoportosult és nem mindenki figyelt fel erre, így én rettentő hamar odaértem. Fogalmam sincs, hogy volt-e más is ott rajtam kívül, minden esetre én úgy éreztem, csak mi vagyunk ott ketten, a teknős és én. Egy karnyújtásnyira úszott tőlem, komótosan néha felúszva a felszínre, néha kicsit lejjebb merülve. Ha kinyújtom a kezem, megérinthettem volna. De nem akartam. Így volt tökéletes. Úsztunk együtt egy darabig, majd búcsúzóul rám nézett, és lassan alámerült a fenék felé. Meg sem próbáltam követni, csak figyeltem ahogy lassan távolodik. Annyira boldog voltam, hihetetlen élmény. Gyűltek a könnyek a szememben, sírni tudtam volna – csak az tartott vissza, hogy a búvárszemüvegbe mégsem sírhatok bele.Turtkes on the gilis