Úton Costa Rica legmagasabb hegye felé

Úton Costa Rica legmagasabb hegye felé

A Drake-öbölből tényleg nehéz volt elindulni, úgy éreztem, hogy ezt már nem lehet hová fokozni. Az Osa-félsziget után nehéz volt igazán vonzó úti célt választani.

Már itthon kinéztem, hogy Costa Ricában nem csak tengerpartok, vulkánok meg dzsungelek vannak, de van komolyabb kihívást jelentő hegyi túra is, és az ország legmagasabb pontjára is fel lehet túrázni. Tény, hogy a legtöbb ide utazó számára ez nem egy jellegzetes úti cél, így nincs rengeteg friss leírás arról, hogyan is lehet ide felmászni. De erről egy kicsit később. Először is el kellett ide jutnom.

Órákat töltöttem el azzal a Drake-öbölben, hogy próbáltam rájönni, hogy milyen opcióim vannak, és milyen buszok járnak egyáltalán vasárnap. Nem mondanám, hogy óriási sikerrel vettem ezt az akadályt. Már épp a sors (és a helyi busztársaságok) szeszélyére akartam bízni magam, mikor is a szomszéd szobában lakó brit utazó pár felajánlotta, hogy elvisznek egy darabig. Kiderült, hogy ők is vasárnap reggel indulnak el a reggeli hajóval, és a bérelt autójuk Sierpében áll egy parkolóban, amúgy meg San José felé tartanak, bárhol szívesen kitesznek útközben, ahol nekem megfelel. Kaptam az alkalmon, már csak azt kellett kitalálni, hogy milyen útvonalat választanak, és ehhez képest hol szálljak én ki. Nagyon menők egyébként, a 43 éves Carol és az 55 éves Nigel egy évig a világot járja, vagyis azt a részt, ami most szabadabban bejárható.

Aggodalmam, hogy a hajóút a Drake-öbölből Sierpébe hasonlóan kalandos lesz, mint az első út odafelé, teljesen alaptalan volt. Apály volt, a hullámok nem voltak olyan rémisztőek, és viszonylag sima utunk volt. Krokodilt ezúttal nem, csak egy igazán virgonc mókusmajom családot sikerült felfedezni út közben. Aztán a beérkező hajóhoz odasereglettek a taxis hiénák, akik arról igyekeztek meggyőzni az utazóközönséget, hogy vasárnap lévén nem járnak a helyi buszok, és mindenkinek jobb lesz, ha taxiba szállnak. Nem állhattam meg, hogy feltegyek néhány keresztkérdést ezzel kapcsolatban, mert természetesen a buszok járnak vasárnap is, és igazán jó érzés volt egy kicsit megizzasztani a taxisokat, akik nem számítottak arra, hogy valaki éppen spanyolul fog feleselni velük. Aztán elégedetten vonultam el kedves útitársaimmal a várakozó autójukhoz.

Utunk szuper sima volt Sierpéből Palmar Nortéba, majd onnan a tengerparti autópályán északra. Abban maradtunk, hogy Dominicalban szállok ki, ahonnan emlékeim (és a helyi menetrend) szerint 11:30-kor indul busz San Isidro de el General felé, ahonnan tovább tudok utazni San Gererdo de Rivas, azaz a Chirripó hegy lába felé. Egy gyors megállót beiktattunk Uvitában, feltankoltunk kávéval, aztán robogtunk Dominical felé. 11-re ott is voltunk. Útitársaim itt hagyták a csomagjaik felét egy újdonsült ismerősnél – köztük az Antarktiszra szánt pehelykabátokkal, amiket már csak azért sem használtak soha, mert az egy éves utazásuk nagy részét a pandémiás helyzet miatt végül a karibi térségben töltötték, és vélhetőleg következő megállójukon, a Galapagos-szigeteken sem lesz rá szükségük.  www.wheretoexplorenext.com

Itt búcsút vettünk, én elindultam felkutatni a buszt, amivel továbbutazom. Rövid kérdezősködés után kiderült, hogy az a busz bizony nem létezik. És ha megvárom a következőt, akkor nem érek időben San Isidroba ahhoz, hogy legyen újabb buszjáratom továbbutazni.

Fogtam hát magam, és kibattyogtam az autópályára, sétáltam párszáz métert abba az irányba, amerre haladnom kell, és úgy döntöttem, hogy márpedig én stoppolni fogok. Már álldogált ott két pár is, akik ugyancsak stoppolásra adták a fejüket, de ők a közeli Nayuaca vízeséshez akartak csak eljutni. Kicsit odébb álltam, hogy a nagyobb hátizsákkal ne rontsam az esélyeiket, de amint fuvarhoz jutottak, beizzítottam a bájos mosolyom, és a kajás szatyromat is elrejtettem a hátam mögé. Alig 10 perc múlva meg is állt egy orosz pár. Szuper jó fejek voltak, de ők is a vízeséshez tartottak, így csak addig tudtak elvinni. Na de sebaj, ezzel is beljebb vagyok. Ott ismét csak pár percet vártam, mikor megállt egy helyi, hippi, ötvenes nő, akit a kihangosítóban lévő lánya épp arról akart meggyőzni, hogy eszébe ne jusson felvenni azt a stoppost az út mellett. Hát, mégis felvett, és jól elbeszélgettünk a jógáról.

Majd újabb pár perces várakozás után megállt a következő autó, az eredeti orosz pár, akik úgy döntöttek, hogy mégsem mennek a vízeséshez, és a következő úti céluk felé az út épp San Isidrón keresztül vezet, így szívesen elvisznek. Hogy lehetek ekkora mázlista?

Kiderült, hogy azért mondtak le a Nayuaca vízesés meglátogatásáról, mert alapvetően egyik odajutási opció sem jött be nekik. Vagy 6 km-t túrázva, vagy a 6 km-en keresztül egy dzsipben rázkódva közelíthető meg ez a szuperszép hely. Először nem értettem, hogy ezzel mi a baj, mert ugye 12 km, nem túl nagy szintkülönbséggel bíró túra még nem ártott meg senkinek. Aztán kiderült, hogy a Olga babát vár, és ez az első utazásuk/nyaralásuk a babavárás közepette, így kicsit óvatosabbak a fizikai kihívásokkal. Végigbeszélgettük az utat, és persze közben nem maradhatott ki a pandémiás helyzet megvitatása sem. Itt aztán erősen gondolkodtam azon, mennyire fejtsem ki a véleményem a sputnyik vakcináról, de szerencsére ügyesen tereltük úgy a szót, hogy senkinek ne kelljen ennek kapcsán véleményt nyilvánítania, esélyt sem adva egymás megsértésére.

A lényeg, hogy engem dél körül ki is tettek San Isidróban, ahol már csak a több buszpályaudvar közül azt kellett megtalálnom, ahonnan a helyi buszok indulnak. Mivel pedig sem menetrend nincs kitéve, sem az egyetlen maszkhordást ellenőrző, körbejárkáló biztonsági őrnek nem volt fogalma a menetrendről, elkezdtem a buszsofőröket kifaggatni a lehetőségeimről. Mikor már hárman is egybehangzóan állították, hogy a következő busz 2:30-kor indul, úgy döntöttem hiszek nekik.

Némi céltalan bóklászás, egészségtelen ebéd, esőmentes délutánért fohászkodás és hosszú unatkozás után eljött az idő, de egyetlen olyan busz sem állt a megállóban, amin a San Gerardo felirat virított volna. Ismét meginterjúvoltam a sofőröket, hogy végül beazonosítsam a buszt. Siker. Sejtettem, hogy az a néhány túrabakancsban toporgó, ránézésre nagyon külföldi utas csak az én akciómat várja, hogy végre ők is a megfelelő irányba tartó buszra szállhassanak.

Innen valami mesés az út, már amit a hirtelen leszakadó esőtől láttam. Mintha varázsütésre az Alpokban találtam volna magam. Sebes folyású hegyi patakok, irgalmatlan magas hegyek, néhány faluban egy-egy gerendaház, alpesi stílusú nyaralók, és minden irtó zöld. A busz egyre magasabbra araszolt, egyre hidegebb lett és egyre jobban szakadt az eső. Nagy nehezen beazonosítottam, hogy a hostelemhez hol kell leszállni a buszról, és bár azt hittem, hogy későn jeleztem, a busz lefékezett, és pontosan a hostel recepciójának ajtaja előtt állt meg. Ez aztán a szolgáltatás! Elállt az eső is, és ahogy szállt fel a pára, egyre többet láttam a környezetemből. A lelkem ujjongott! Hegyeeeeek! Végre.

 

Árak

  • San Isidro de el General – San Gererdo de Rivas: 1.225 CRC (kb. 600 HUF)