Villámlátogatás Kuala Lumpurban

Az utazás tervezésekor esély volt rá, hogy Kuala Lumpur legyen az érkezési és hazaindulási állomás, de végül Szingapúr lett az. Kuala Lumpurba végül csak most, majd egy hónappal az indulás után jutottam el, tranzit állomásként Indonézia és Thaiföld között. Az AirAsia járatmódosításának köszönhetően pedig csak egy teljes napot töltöttem itt. Hála Minának, szuper tippet kaptam arra, hogy hol szálljak meg, és már előre vártam az érkezést.

KL borzasztó messze, 60 km-re van a várostól. Nem mondanám, hogy bonyolult bejutni a központba, de nem éppen gyors. Klasszikus hátizsákos utazóként én a busz mellett döntöttem, ez a legolcsóbb, de itt pl működik a Grab/Uber, így ha többen vagytok, az is megéri. Minden busz és vonat KL Sentralra fut be, innen metróval lehet továbbmenni, ahol nem jegyet ad az automata, hanem egy kerek műanyag tokba csomagolt chipet, amit aztán az utazás végén be kell dobni a kiengedő kapuba, hogy kijuss.

Idáig hát meg is volnánk. Könnyedén megérkeztem a szálláshoz legközelebbi metró megállóhoz, ott azonban elfogyott a tudomány. Itt jöttem rá, hogy nincs offline térképem, nincs használható mobil adat a telefonomon, és nem pontosan tudom, hogy találom meg az épületet. A KL-i címekben nincs házszám, csak utcanév, és a blokkok neve. Gondoltam megkérdezek pár embert, hátha szerencsém van és 1) beszélnek angolul, 2) felismerik a címet vagy megnézik nekem valamilyen online térképen. Na, ez nem jött be, hárman háromfelé küldtek. Aztán elkezdett szakadni az eső, ami a további piackutatásomat ellehetetlenítette. Ráadásul határidőre kellett volna megérkeznem a szállásra, és már közel egyórás késésben voltam. Csodás. Fáradt voltam, átáztam, nyomasztott, hogy késésben vagyok – hát, nem voltam éppen vidám, na. Aztán jött a megmentőm, egy ráérősen dohányzó helyi, aki az eső miatt amúgy sem ment sehová a buszmegállóból, ahová én is behúzódtam. Ő egy pillantásnál többet vetett  térképre, és legalább biztos volt abban, hogy merre kell elindulnom. Aztán amikor elbizonytalanodtam, mindig lett egy biztonsági őr, vagy taxis, aki megmutatta az irányt.

Majdnem elsétáltam az épület mellett, mert az nem igazán a gyalogos forgalomra van optimalizálva, és konkrétan egy építési területen keresztül lehet bejutni. Itt már gyanakodtam, hogy megint egy túl szép, hogy igaz legyen sztoriba futok bele.

De szerencsére  szállás tényleg szuper. Ötcsillagos hostel, ahogy Alvin, a tulajdonos mondja. Jóval drágább, mint az indonéz szállásaim, de egy fillért sem sajnálok érte. Aprócska, csupán 8 férőhelyes, és sok tekintetben olyan, mint egy hotel: az ágy zseniálisan kényelmes (Alvin azt mondja, hogy kb 4.000 amerikai dollár darabja). Szinte egyszerre érkezünk Alejandróval, egy bolíviai sráccal és Nicole-al, egy német lánnyal. Russell egy nappal előbb jött, segített nekünk megtalálni a helyünket. Mindannyian pénteken távozunk, és valahogy adja magát az első pillanattól, hogy egy csapatként mozgunk.

A lányok az éhenhalás határán, rólam pedig köztudott, hogy éhesen rossz fej vagyok, így elindultunk enni. Egy mindenféle kifőzdékkel teli utcán szálltunk ki az uberből, és találomra választottunk egyet – talán nem a legjobbat. De aztán sétáltunk tovább, és Alejandro megőrült.

Egyszerűen mindent ki akart próbálni: nyársra tűzött húsok, valami rákféle, amit én csak szörnynek hívtam és hal (a békára nem volt nyitott), aztán egy kókuszdió, aztán mindenféle szárított/kandírozott gyümölcsök és ki tudja még mi. Másnapra meg is lett az eredménye, de ezt inkább hagyjuk…

Lassan elsétáltunk a bárokkal teli negyedbe, a Bukit Bintangba, ahol egymást érik a helyek, ahol a lányok ingyen fogyaszthatnak. A cél az lenne, hogy a lányok sétáljanak a pulthoz, álldogáljanak ott egy darabig, amíg a koktéljuk elkészül, és addig is talán bevonzanak fiúkat a bárba. Namost a lassan egy hónapja állandóan hordott farmer rövidnadrágom és a szakadt fekete pólóm nem tudom mennyire volt vonzó, de egy ingyen koktélra jó voltam.

Innen aztán az egyenlőség nevében egy éjjel-nappali felé vettük az irányt, ahol feltankoltunk sörökkel és az infinity pool mellett üldögélve, a látványban gyönyörködve fogyasztottuk azokat el. Aztán mikor lekapcsolták a fényeket – mert éjfélkor a legnagyobb tornyokon lekapcsolják – lassan mi is befejeztük a napot.

Másnap korán keltünk, mert a medencéből akartuk köszönteni az új napot, reménykedve egy csodás napfelkeltében. Én direkt nem húztam el a függönyt, hogy a fénnyel a csodás látványra keljek. A medencenyitáskor rajtunk kívül csak ketten voltak, így végeláthatatlan mennyiségű fotót és szelfit készítettünk zavartalanul, amíg a lustaságok fél óra késéssel befutottak. Mivel addigra mi már szétfagytunk – amíg nem süt a nap, a víz nem annyira kellemes – , úgy döntöttünk, hogy ideje reggeli után nézni. Az erkélyről kinéztük a reggelizős utcát, amit aztán persze nem találtunk meg, de így is egy helyi piacon kötöttünk ki, és egy szép adag csirkés martabakot (palacsintatésztában csirkés, hagymás zöldséges szósz, az egész összesütve – kicsit mint egy hortobágyi húsos palacsinta) majszolva váltunk mindannyian jóllakott óvodásokká.

Aztán kihasználva, hogy négy emberrel számolva az uber tényleg filléres költség (főként, hogy a végén Russell ajándékként magára vállalta az összes költséget – köszönöm még egyszer!!), egész nap uberrel közlekedtünk, így pik-pakk kijutottunk a Batu Cavehez, ami a város határában egy óriási barlang, vagyis barlangrendszer, aminek az egyik legnagyobb üregébe egy hindu templomot építettek az 1800-as évek végén. Az 1920-as évektől már falépcső vezetett a templomig, ma pedig ezt kiváltva 272 beton lépcsőfokon gyalogol fel az érdeklődő. Ha jó fej, akkor cipel magával egy kis téglát vagy homokot is a templom felújításához és az éppen zajló további fejlesztésekhez. Úgy tűnik, hogy a téglával szelfizés kb. a lépcsősor közepéig vicces, ott sorra lekerül a teher az önkéntesekről, némi akadályt képezve. Onnantól az agresszív kaja-lopkodó majmok válnak sláger fotótémává. Egyébként a hely fontos mászóközpont, több mint 160 mászóút van a mészkőfalon, de sajnos ennek a kipróbálása most elmaradt.

Ezután meglátogattuk az Eco parkot, ahol a nagyon csinos, szőke Nicole-t előreküldve bekönyörögtük magunkat egy lezárt hátsó bejáraton, majd lépcsőket mászva bolyongtunk a város közepi dzsungelben. Az ebédünket jól időzítve pont a szakadó esőben, egy ponyva alatt meghúzódó kifőzdében fogyasztottuk el, majd egy étterem hátsó bejáratán besétálva, az éttermen keresztülvágva elindultunk a kínai városrész felé. Beiktattunk egy takaros kisebb kínai templomot, a kínai bazársort majd feladtuk a párás, meleg levegőben létezést, és délutáni pihenőre húzódtunk a hostelünkbe. Amíg este Nicole és Alejandro felmentek a Petronas tornyok kilátójába, addig mi vadásztunk egy jobbfajta kávézót, majd megpróbáltuk a lehetetlent: épeszű fotót készíteni a kivilágított tornyokról, extra kütyük nélkül.

A későesti programunkért hálás vagyok Alvinnak, ugyanis éjszakai piacra mentünk, ahol segített minket eligazodni az ételválasztékban. Aminek köszönhetően persze mindenfélét összeettem: a sülttészta és a csirke satay helyi verzióját, egy ehetetlennek bizonyuló csirkegerinc-nyársat, rambutánt és sárkányszem gyümölcsöt, mogyorószósszal töltött roppanós palacsintát és vaníliás puha palacsintát, kókuszitalt és kókuszos rizst csípős szósszal – ezt mind mindössze kb 700 forintért. Na, ezek a nemturistás helyi árak. Innen elmentünk egy másik piacra egy rendeset is enni, de eddigre már teljesen kész volt a Petronas tornyokban összeszedett két mexikóival kiegészült csapatunk. Szóval itt már csak 3 nagy tál tésztát rendeltünk, amit heten ettünk meg. Isteni volt.

A két mexikói srác velünk tartott a hostelbe, mert beleszerettek a mutogatott képeink alapján, szóval úgy döntöttek, bejelentkeznek és másnap inkább átköltöznek ide. Nakérem, ilyen az élő marketing. A fények kikapcsolásáig ment a beszélgetés az erkélyen, kiegészülve egy dél-koreai és kolumbiai utazóval. Ezekért az estékért megéri utazni. Meg  rengeteg sztoriért, amit megosztunk. Őrültebbnél őrültebb dolgok kerülnek elő, sokszor az enyémhez hasonló élethelyzetű utazóktól. Szerelmi sztorik, lehetetlen párkapcsolatok, sok-sokéves utazások, szenvedélyek, életveszélyes helyzetek – minden, amit kitalálni is nehéz lenne. De az abszolút kedvencem, a húszas éveiben járó, átlagos családi hátterű de sikeres kocsmát üzemeltető latin-amerikai srác, aki szeret driftelni, ezért Japánt is felvette az utazásainak a listájára. Itt két hetet töltött azzal, hogy nap mint nap vezetett, driftelni tanult a profiktól, és hogy ezt szabadon tehesse, vett hozzá ott egy autót sokezer ameriki dollárért, meg kb még egyszer annyi értékű gumit égetett el a kéthetes móka alatt. Most hát van egy profi driftelős autója, ami Japánban áll egy fizetett garázsban, mert az ő országába legálisan nem lehet bevinni. Majd csak lesz vele valami. És persze ilyenkor van az, hogy nem értjük, hogy a szüleink miért mondják azt, hogy hülyeségeket művelünk. Mert kétségünk ne legyen felőle, mindannyiunknk megvan a maga saját japán driftelős kocsija….