Wadi Dana, a Holt-tenger és Jerash

Jóslatunk és félelmünk hajnalban vált valósággá: özönvíz-szerű eső szakadt Wadi Musára, így a kora reggelre tervezett indulás, ezzel együtt az egész naposra tervezett túrázás is módosult. Lett helyette egy kis komótos készülődés (bár az ágyba nem kuckóztunk vissza), lassú reggelizés és kávézás, és sietség nélküli autózás a világvége díszlet maradványai között a Wadi Dana természetvédelmi területre. Egy ponton akkora ködben autóztunk, hogy a mellettünk lévő gigantikus szélturbinákból semmit sem láttunk, és a völgybe beereszkedő úton is mínusz kettővel autóztunk, nehogy az útról letérve a levegőt átszelve érkezzünk meg a völgy aljába.

Wadi Dana Biosphere Reserve

A Wadi Dana csuda egy hely. Apró kis falu a központja, a mecset melletti parkolóval, néhány étteremmel és szállással. A falu összes lakója ugyanahhoz a 3 családhoz tartozik, és szinte mindenki a védett terület (Biosphere Reserve) munkatársa. A területen túrázásért belépőt kell fizetni, ráadásul télen a túraútvonalak jó része le is van zárva, csakúgy mint az a két lodge és kemping, ahol a falun kívül még meg lehet szállíni. Mi nagyon szerettünk volna is egy vizes kanyonban túrázni, de azt előre tudtuk, hogy október vége és március vége között ezt nem lehet. De egy sima túra is csodás. Maga a Wadi Dana völgy egy széles de igencsak mély völgy, olyan látvánnyal, hogy bár csak pár órát tudtunk az időjárás miatt itt lenni, de még így is megérte. Hideg is lett, fel is áztak az ösvények, meredek volt a kinézett útszakasz – de lélegzetelállító a látvány. Nem bánnám, ha egyszer nyáron is visszajutnék ide.

Közben meg itt ért minket a legnagyobb szerencse a foglalt szállásunk kapcsán. Egy klassz öko-turistaszállást foglaltam, sátorban, kicsit távolabb a falutól. Már Jordániában voltunk, amikor a helyiek megkeresésére egy kis adminisztratív átfoglalással 30%-ot lefaragtunk az eredeti árból. Aztán mire megérkeztünk annyira hideg lett, hogy ugyancsak a helyiek felajánlották, hogy ugyanezért az árért ne sátorban aludjunk, hanem egy a völgyre néző fullpanorámás szobában. Hát, nem tiltakoztunk. Késő délután, míg a többi vendégre vártunk,  három kanna forró teát elszürcsölgetve a vendéglátóinkkal beszélgettünk – a természetvédelmi területről, az éghajlatváltozás hatásairól, a majdnem teljes népességét vesztett faluról, a szomszédos francia cementgyárról és a munkanélküliségről, az ország lakosságának jelentős részét kitevő palesztin és szír menekültekről, a gazdasági és társadalmi feszültségről, a jövőről. Itt szembesültem vele először, hogy hiába az évtizedekkel ezelőtt aláírt békemegállapodás és a stabil kapcsolatok, Izrael nevét ki nem mondjuk ebben az országban – az Palesztina, vagy leginkább nem is beszélünk róla.

Úton a Holt-tenger felé

Több eső nem esett, legalábbis amíg ott voltunk, de úgy hallottuk, épp kifogtuk az utolsó szép napokat, és távozásunkkal megérkezik a hűvös, esős tél. Utolsó teljes napunkra napsütésben indultunk, de azért csípős volt a reggel. A Holt-tenger felé vettük az utunkat. Mivel mindketten jártunk már itt (vagy a meg nem nevezett másik oldalon), nem terveztünk nagy fürdőzést, vagy ejtőzést, csak egy gyors megállót. De már el is felejtettem, milyen lenyűgöző ez a vidék a távolból, a magasból. Dana irányából tulajdonképpen egy magas felföldről ereszkedünk le a völgybe, közben valami elképesztően csodás vidék vesz körbe minket. Egy kanyarban végül csak megálltunk kávézni egyet, csak éppen a közelben kutyamenhelyként szolgáló, többszáz kutyát eltartó kis kalyibára nem számítottunk. Attól függően tudtuk élvezni a látványt, hogy épp honnan fújt a szél: vagy a kávé illata töltötte be a teret, vagy a száz meg száz kóborkutya kevésbé kellemes kipárolgása. Mondjuk én egy csöppet aggódtam, hogy vajh’ mennyi idő, míg észrevesznek minket és az állatok reggelijévé válunk. Egy pillanatig nem gondoltam, hogy a dolittle-s sármom segítene rajtam. De szerencsére minden atrocitás nélkül megúsztuk a kávézást, és boldogan ereszkedtünk tovább a sótenger felé.

Elautóztunk a Lót felesége sziklaformáció alatti kiábrándítóan szemetes és gondozatlan parkolóig, ahonnan még a kilátás sem tűnt fergetegesnek. Innen inkább továbbhajtottunk egy olyan kis parkolóig, ahonnan ingyen le lehet sétálni a partra. Ezt a nyomok alapján sokat meg is teszik. Bár hivatalosan itt nem lehet fürdőzni, iszapozni, de a további nyomok azt mutatják, hogy sokat ezt is megteszik. Meg az ott épp a vízben viháncoló szlovák csapat is ékes bizonyítékát adta annak, hogy a helyi látványosság védelme a legkevésbé fontos a nagylétszámú turistacsoportnak. Kerülgetve a fekete iszappal bevont bálnetestű istenségeket kiéveztük a látványt. Újra megkóstoltam – még mindig nagyon sós. És még mindig nagyon olajos marad a Holt-tenger vizébe mártott kezem. Majd’ egy órát fotóztunk és csodálkoztunk rá a természet csodájára, meg lélegeztünk fel az iszapot magukról lemosó kisbálnák távozása örömére – aztán autóba pattanva elindultunk északra.

Még a legnagyobb kihívás előtt – azaz az Ammanon való átautózás előtt – megálltunk egy kis boltnál, hogy valami harapnivalóhoz jussunk. De előbb át kellett jutnunk egy kisiskolányi hellózó és félszegen mosolygó gyerek között a pénztárhoz, ektivitizéssel kiválasztani a finom kalácsot, hogy aztán tényleg útnak induljunk.

Jerash

Persze pont az autópályák kibogozhatatlan összefonódásai közepette fogyott ki a városban az üzemanyag. Vagyis nem fogyott ki, csak jött az ijesztő villogás, meg az esély, hogy nem jutunk időben benzinkúthoz. De szerencsére nagyobb baj nem lett, csak értékes félórát veszítettünk. De így is vállalható időben érkeztünk Jerashba, hogy utunk utolsó nagy látnivalójaként megnézzük a meglepően szépen megmaradt római várost.

Nagyon kompakt a terület, de minimum 3-4 óra biztosan kell az alapos bejárásához, főleg ha szerettek fotózni. Számomra lenyűgöző, hogy mennyire épen maradt a város. Ugyan sosem jártam Rómában, az ottani emlékekkel aztán pláne nem tudom összehasonlítani, de itt szinte magam előtt láttam a várost, a nyílegyenes utcát, a pezsgő életet az utcán. Megbotlottam a római szekérkerék vájta keréknyomban, belestem a kereskedők boltjának ablakán, megcsodáltam a legforgalmasabb kereszteződés lüktetését, elmélyültem a templomok oszlopsorainak szépségében, hallottam az ivókút vizének csobogását. És ahogy a nap egyre alacsonyabban járt, fantasztikus meleg fényekkel vonta be az egész helyet.

Az utolsó pillanatban persze egy nagyon lelkes srácba botlottunk, aki – forgalom nem lévén – roppantul unhatta magát, így gyorsan ajándékozott nekünk egy-egy pohár teát, majd botcsinálta idegenvezetőként sorolta a hely apró titkait, tudnivalóit, megállíthatatlanul készítette a fotókat rólunk Judit telenfonjával. Persze tudhatnánk, hogy semmi sincs ingyen. Főleg egy olyan helyen, ahol a turistákból élnek. Hamar kiderült, hogy ennek a szolgáltatásnak ára van – még ha nem is kértük mi ezt. Én ugyan óvatosan álltam ehhez a dologhoz, egy fotó után nem adtam már oda többet a telefonomat, de egy óvatos és udvarias próbálkozás után, hogy biztosan van jobb dolga, és is csak hagytam, hogy jöjjön, és sorolja az információkat. Mikor aztán közölte, hogy mindez nincs ingyen – pont mielőtt elárulta volna, hogy hogyan vágták szét az óriási köveket a szükséges méretre, formára – ott álltunk tanakodva, hogy mi legyen. Végül a további idegenvezetést nem kértük, de Judit nagy szíve csak nem hagyta, így némi aprót azért kapott a srác az addigi “munkáért”. Szóval csak óvatosan, mindig tudd, hogy épp milyen szolgáltatást veszel igénybe.

Jerash tényleg lenyűgöző a számtalan templommal, piactérrel, az óriási Zeusz templommal, a hippodrommal, a két lenyűgözően formás színházzal, a kör alakú oszlopokkal szegélyezett központi térrel, a csatornázott főutcával… ah, csak rajongani tudok. Épp csak az északi kapuhoz nem jutottunk el – tán 10 perc hiányzott még – , így azt csak a távolból láttuk, ahogy a biztonsági őrök lassan kiterelgették a népet a területről. Nem volt elég, de szuper befejező élménye volt a napunknak.

Újra Amman

Innen már-már óriási rutinnal tértünk vissza Ammanba, és adtuk le a kocsit a cégnél, ahol még mindig a Kába szentély körül kerengtek a hívők a képernyőn. Új modell vagy sem, amire nekünk kellett a kocsi, arra tökéletesen megfelelt. És büszkén mondhatom, hogy Judit csillagosötössel vette az akadályt, és vezette végig Jordániát egy karcolás nélkül, biztonságban – persze, csak ha az út eleji kaszkadőrugratást nem számoljuk! 🙂 

Innen már csak egy hibrid Uberben, a csúcsforgalom és dugó közepén teljes idegfeszültségben eltöltött egy óra, és máris a belvárosban voltunk, és sodródtunk az éhenhalás küszöbére. Én ezt egy újabb falafeltállal – Judit pedig egy gigantikus báránysülttel próbálta orvosolni. Sikerrel. Na és persze a már jól megismert csoda-édességgel koronáztuk meg a napot, majd fejeltük le az ágyat.

Ammanban mást nem is terveztünk, mint hogy szépen komótosan meglátogassunk némi alap-látványosságot, együnk, és nyugiban érjünk ki a reptérre. Így egy lassú reggelivel indítottunk (a legrosszabb kaja, amit itt ettünk, nem ajánljuk), aztán elsétáltunk a Grand Husseini Mecsetbe (na persze be nem mehettünk), átvágtunk egy helyi piacon, beszívtuk a frissen pörkölt kávé és a péksütemények illatát, és elmentünk a régi római színházhoz (ami a jerashi színházak után jelentéktelennek tűnik). Felsétáltunk a Citadellához, ami bár Amman jelképe, mégsem egy nagy durranás. Onnan csodálkoztunk rá a sok-sok kis dombra épült városra, kerestük a távolban felsejlő óriás-graffitiket és hallgattuk a nagyvárosi forgalom zaját.

Besétáltunk egy klassz kortárs művészeti központba, a Darat al-Funun régit és újat építészetileg csodaszépen ötvöző komplexumába, ahol már csak az épületek között bolyongani is érdemes.

Aztán jól kiszámoltuk, hogyan is érünk ki időben autó nélkül a reptérre, de már meg sem lepődtem, hogy a tervezés itt is csődöt mondott. Szóval a terv az volt, hogy Uberrel kb. 3-4 JOD-ért elmegyünk a 7th Circle-ig, onnan pedig ismét a reptéri buszra ülünk, és tök időben a reptérre érünk. De már az nem volt jó érzés, amikor a borzasztó cigiszagú Uberbe beültünk, és a sofőr tök nem beszélt angolul. Vagyis igyekezett, de kb. a második nyelvóráján résztvevő kisnebuló szintjén nem akarta megérteni, hogy a reptéri busz megállójához igyekszünk, és minduntalan a reptérig való fuvart ajánlgatta. Sokszori próbálkozásra állt elő a visszautasíthatatlannak tűnő ajánlattal, amiből már az elején gondoltam, hogy csak a baj lesz. Igen, végül ő vitt a reptérre. És igen, természetesen nem ugyanazt értettük az ajánlat alatt, és igen, természetesen rossz érzéssel kászálódtunk ki az autóból – cserébe 2,5 órával az indulás előtt már ott voltunk. Remek.

Itt megint megcsodáltuk a minden munkafolyamatot újabb személlyel ellenőriztető munkahelyteremtő rendszert, majd mindketten álmodozva pörgettük végig a szemünk előtt az egy hát alatt történteket. Óriási ajándék volt nekem ez az út így az év vége felé. Valami, amit nagyon vártam, ami nagy meglepetést okozott, ami sok-sok erőt adott. Szerettem nagyon.

Hasznos tudnivalók

• Wadi Dana Biosphere Reserve belépő: 8 JOD
• Jerash: 10 JOD (Jordan Pass-al ingyenes)
• Amman Citadella: 3 JOD (Jordan Pass-al ingyenes)
• Uber – Ammanon belül: 3-4 JOD