Chiang Rai – úton Laosz felé

Chiang Mait elhagyva úgy gondoltam, hamarosan visszatérek ide a Paiba tett kitérő után, de az élet másként hozta. Úgy döntöttem, hogy közvetlenül Chiang Raiba utazom tovább. Kényelmességem rávett, hogy kifizessem ismét a minibusz transzfert, ami erős érzelmi megnyilvánulásokhoz vezetett az utazás napján. És akkor most nagyon szerényen adom vissza a történteket.

Gondoltam egyszerűbb lesz így, megveszem egyben a jegyet, nem kell szöszölnöm a Chiang Maiba visszatéréssel, majd ott várakozva újabb jegy beszerzésével Chiang Raiba. Ugyan nem volt a legolcsóbb a jegy, de csak kicsivel drágább, mint a minibuszos móka, ha én magam szerzem be, és órákat várok a busz állomáson. Hát mondjátok, hányszor kell még hülyeséget csinálnom, hogy megtanuljam, hogy ez tényleg nem az én utazási formám, hogy bár kényelmesnek tűnik, én ezt nem élvezem?

Szóval alap, hogy az ígért 5 órás menetidőnek a közelében sem voltunk. A Chiang Mai felé vezető szakaszon szerencsére (?) elől, a sofőr mellett ültem, így legalább nem voltam annyira rosszul a kanyargós úton. De mondjuk ezen annyira nem is aggódtam. Megnyugtatott a tudat, hogy ha itt szakítjuk át a nem létező szalagkorlátot, legalább tutira tudják azonosítani a légkonditól merevre fagyott maradványainkat akkor is, ha nem találnak meg azonnal. Időközben arra a meggyőződésre jutottam, hogy a rádión, amin a sofőr beszél néha valakivel, valójában utasítások érkeznek, hogy mikor tud előzni az amúgy beláthatatlan kanyarokban. Tutira műholdon követte a buszt valaki. Legalábbis mindig a megfelelő pillanatban szólt bele valaki a nagy csöndbe sürgetően, amire a busz előzni kezdett. Ugye hogy gyanús!

A Chiang Mait elkerülő úton minibuszt váltottunk. Itt egy olyan buszba kellett volna bepréselődnöm, ahol a csomagoktól már nem volt hely. Ki utazik böhöm nagy gurulós bőröndökkel ide? Na, ez szerencsére feltűnt a sofőrnek is, így uszkve 20 perc alatt valahogy átvarázsolta a csomagokat, úgy, hogy végül két behemót az utasok között, az ülések és a tolóajtó közé beszorítva utazott velünk. Szemrehányó francia nyugdíjas pillantások között ültem be a felszabadított ülésre – pedig én csak egy kis hátizsákkal utazom!

Aztán alig egy óra múlva – ekkor már közel 5 órája utaztunk – megálltunk egy ebédszünetre. Tudjátok, egy olyan helyen, ahol csak a turisták esznek nagyon drágán, nagyon rosszat. 40 percre, ami persze majd egy óra lett. És jött a kérdés, hogy én miért nem rendelek, mert hát ugye enni vagyunk itt – de én nem terveztem 3,5 hónap pozitív kulináris élményét itt tönkretenni. Szóval elnyammogtam inkább az útra hozott banánomat.

Aztán kiderült, hogy megállunk a Fehér Templomnál is, ami egy kicsit kompenzálta a szomoromat, hiszen pont ezt terveztem délutánra, ami a későn érkezés miatt meghiúsulni látszott. Egy kicsit örültem is ennek, amíg a sofőr be nem jelentette, hogy erre 20 percünk van, miközben kb. 5 percnyire parkolt le a templomtól. És itt még jólnevelten nem is káromkodtam. Hanem rohantam, hogy akkor lássak is valamit ebből a turistáktól hemzsegő abszurd látványosságból.

A thai Gaudinak is nevezett tervező egy különleges templomot hozott össze. Messziről egy csodaszép, légies, varázslatos épület, ami vakítóan szikrázik a napfényben. Közelről látszik csak igazán, hogy valójában nem fehér kőből faragták a rengeteg csipkét, csak a vakolat fehér, amibe apró tükörmozaikok ezreit helyezték el. A tömeg is nyomasztó kicsit, de ami feltűnő, hogy legalább annyi thai van, mint amennyi turista. Bemenni a templomba a külföldieknek fizetős. A templomba vezető híd előtt kezek sokasága nyúl ki a földből, szimbolizálva az emberi vágyakat, majd a hídon átkelve tisztulunk meg (miközben hangosbeszélőn noszogatnak, hogy ne álljunk meg, és egyenletesen haladjunk) a templomba érve.

Odabent nem a klasszikus, buddha életét megörökítő festmények fogadnak. Egy kisebb falfelületen a bejárat mellett random nyugati szimbólumok kerültek a falra, így találkozunk pókemberrel, transzformerekkel, angry birddel, a lángokban álló new yorki ikertornyokkal, Neoval a Mátrixból, minionokkal, és még sorolhatnám. Tényleg tök abszurd. Aztán szaladtam vissza a buszhoz.

Innen még 13 km Chiang Rai. Tök jó. Ekkor igazolódott be a gyanúm, hogy egy olyan buszon ülök, ahol a többség egy szervezett út keretében Laoszba tart, és csak eladták a fennmaradó 3 helyet Chiang Raiba, úgy, hogy a busz oda tulajdonképpen nem megy be. Megálltunk a régi reptér mellett, egy Mekinél, ahová ki van téve egy Chiang Rai tábla, amit lehet mutogatni a reklamáló utasnak, azaz nekem. Innen még 4 km a belváros, egy százas tuktukkal. Amit már csak az elv miatt sem vagyok hajlandó kifizetni. A minimum fele ilyen olcsó helyi busz ugyanis pont a belvárosban, a szállásomtól 200 méterre tett volna le. Na, itt lett tele a hócipő. Persze semmi olyan nem történt, ami Thaiföldön ne lenne normális. Mégis kiabáltam a semmibe kicsit, aztán dühömben nekiindultam gyalog, gondoltam legalább kijárom magamból az addigra felgyűlt indulatot. Vagyis inkább bicegtem.

Mert azt mondtam már, hogy lassan két hete bicegek? Nincs semmi látható sérülésem, tudom mozgatni fájdalom nélkül a lábfejemet és az ujjaimat is, mégis fáj, ha súlyt helyezek a bal lábamra. Rájöttem, hogy cipőben egy kicsit kevésbé, papucsban és mezítláb nagyon. Van olyan, hogy ínhüvelygyulladás a lábfejben? Vagy túl sokat bohóckodtam a tengerparton a homokban? Vagy eltört egy picike csont a lábfejemben. Nemtom. De persze se orvos nem látta, se nem pihentetem, pont ahogy azt kell.

Chiang Rai egy picike város, jellegtelen, még az éjszakai piac is semmilyen. Úgy látom, hogy többnyire a három jellegzetes templom, a fehér, a kék és a fekete miatt jönnek ide az emberek látogatóba, meg persze akik továbbutaznak az aranyháromszög, vagy Laosz felé.

Én úgy éreztem, itt egy dolgom van, aludni, és semmittenni, majd másnap továbbutazni Chiang Khongba, a Laosz előtti utolsó thai megállómba, szigorúan helyi busszal. Hát így is tettem.

Árak

• Pai – Chiang Rai minibusz: 500 THB (4.000 HUF)
• Fehér templom belépő: 50 THB (400 HUF)