Quepos – Manuel Antonio Nemzeti Park

Queposban csak egy gyors megállót terveztem. Itt található Costa Rica leglátogatottabb nemzeti parkja, amire én is kíváncsi voltam. Könnyen megközelíthető és ide a helyiek is szívesen ellátogatnak. Elsősorban a parkban lévő tengerpart vonzza a látogatókat, de lehet kb. 8-10 km-nyi sétát is tenni a park ösvényein.

A szállásom a Queposból Manuel Antonioba vezető út mellett volt, ahol 20 percenként jár egy busz, tehát a távolság nem akkora tényező. Ezúttal hajlandó voltam egy kicsit drágább hostelt választani, a tisztaság és az érettebb közönség reményében (félsiker). De legalább csak hárman voltunk a 10 ágyas szobában, ami így elég kényelmes.

A park reggel hétkor nyit, és sem élelmiszert, sem egyszerhasználatos műanyagot nem lehet bevinni. Én nyitásra a bejáratnál toporogtam, és az első voltam, akit a szokásos kézmosás/talpfertőtlenítés után a parkba beengedtek. Szuper izgatott voltam, hogy végre lajhárt fogok látni, meg mindenféle más állatot, és nagyon vártam, hogy az egész napos buszozás után mozogjak kicsit.

A parthoz is én értem először. Bár nem a legszebb tengerpart, amit láttam, azért nem rossz, hogy percekig embertömeg nélkül élvezhettem. A túraösvények sem rosszak, de messze kevesebb állatot láttam, mint reméltem. Tény, hogy vannak jobb napok: nemrég találkoztam egy portugál lánnyal, akinek sikerült egy hangyászt is látnia a parkban. De összességében a hír igaz: egyszerűen túl sok a látogató, az állatok inkább elbújnak. Kivéve a rendkívül pofátlan csuklyásmajmok (white-faced capuchin), akik az ostoba turistákra szakosodva csórják el a tiltás ellenére becsempészett kaját, vagy rosszabb esetben az egész táskát útlevelestül, pénztárcástul.

Itt találkoztam a parton azzal az amerikai családdal, ahol az apuka azzal mutatott példát a három gyerkőcnek, hogy a homokban sütkérező iguanat (bakker, miért nem szóltok, hogy ez magyarul leguán? köszi apu!) kövekkel kezdte el dobálni, hogy némi reakciót csikarjon ki az állatból. Mikor szóltam, hogy ezt inkább ne, helyette csak legyünk hálásak, hogy egy nemzeti park csodaszép tengerpartján strandolhatunk, apuka nagy bölcsen megkérdezte, hogy nekem meg mi bajom? Ö, hát nem is tudom.

Na igen, hogy is van ez a nemzeti parkban strandolással? Ez itt Costa Ricaban eléggé divat. A helyiek szerint ez a kompromisszum, amit azért hoztak, hogy növeljék a bevételeket. Az összes nemzeti park bevétele egy kalapba megy, amiből a valódi tudományos és természetvédelmi munkát végző, a tömegektől jobban elzárt parkokat finanszírozzák. Ettől persze még a látogatók viselkedhetnének felelősen, anélkül, hogy “Balaton déli parti stranddá” változtatnának egy nemzeti parkot.

Itt kellett volna sok-sok lajhárral találkoznom, és itt kezdődött a “lajhártalanságom” is. A parkban és környékén sem találkoztam egyetlen lajhárral sem, és azóta is főként a fa tetején összegömbölyödött kis szőrgombóc formájában látom, ami a fotók alapján tulajdonképpen bármi is lehetne. Akárhová megyek, mindig előző nap láttak egy lajhárt egy étterem, vagy kávézó mellett, de aznap pont nincs sehol. (Méghogy lassan mozognak! Hát hogy tűnnek el egy éjszaka alatt?)

Közben úgy tűnik, hogy az esős évszak tényleg itt van. Az utolsó jógás napon is esett, de azóta akárhová megyek, délutánonként többnyire esik. Teljesen szabály nélkül, freestyle. Nincs menetrend, hogy például délután háromtól. Ráadásul Costa Ricában rengeteg egyedi kis mikroklíma van, szóval csak semmi kiszámíthatóság.

Az egyetlen itt töltött teljes napomon háromtól kezdett el szakadni az eső olyan erővel, hogy beszélgetni sem lehetett a tetőt verő esőtől, és ez így ment éjjel 11-ig.

A nemzeti park túl populáris, a hostel túl drága volt, így hamar tovább indultam, délebbre, Uvitába.

Árak

• Hostel Quepos: 31 USD/éj (cca. 9.400 HUF)
• Helyi busz a nemzeti parkba: 345 CRC (175 HUF)
• Belépő Manuel Antonio Nemzeti Park: 18 USD / 11.121 CRC (5.600 HUF)
• Vezetett túrák a nemzeti parkban: 50 USD/fő-től.