Guatemalavárosba nehogy elmenj!

A legjobb döntés volt Hondurasba ellátogatni. Nagyon szerettem Copánban lenni. Mivel hosszabbítottam egy napot, nem volt már túl sok rugalmasság az út további részében, egyszerűen vissza kellett jutnom Guatemalába, a reptér közelébe. Mivel elvetettem a gondolatot, hogy elvergődjek Antiguába, aztán másnap a táv egy részét megtegyem visszafelé a reptérig, nem maradt sok opcióm. Megyek Guatemalavárosba. Ciudad Capital, vagy Guate, ahogy a helyiek hívják, hát, hm, nem túl biztonságos város. Gyakran olvasom, hallom: Guatemalavárosba nehogy elmenj! Ahogy leszállt a géped, utazz szépen tovább! De azok az utazók, akik bevállalják a néhány ott töltött napot, elég jó véleménnyel vannak a helyről. Csak maradj a kijelölt biztonságos zónákban, ne legyél egyedül és ne mászkálj nagyon sötétedés után. Hát jó.

Eljutni Guatemalavárosba? Na, ez nem tűnik bonyolultnak. Kisbusszal Copánból a határig, aztán gyalog át a határon, a guatemalai oldalon a határvárosból meg indul napi egy közvetlen busz a fővárosba. Ha meg az tele lenne, csak Chiquimuláig, az első forgalmasabb kisvárosig kell eljutnom, onnan már csilliárd átszállással ugyan, de megugorható a dolog. A közvetlen járat csak 4 órás, szóval ha tényleg elindulunk reggel 9-kor, akkor kora délután már ott is vagyok, egy-két dolgot akár meg is tudok nézni.

Minden zökkenőmentesen ment reggel. A senki által nem ismert menetrend szerint indult a kisbusz a határra, ahol ugyan sorba kellett kicsit állni a határon átkelni igyekvő munkások és kisebb csoportok miatt, de reggel 8-kor már a busztársaság irodája előtt toporogtam. Ami nyitva volt ugyan, de egy lélek sem tartózkodott benne. Aztán előkerült egy csávó, aki közölte, hogy ő lenne itt a sofőr, de majd egy óra múlva indulunk csak. Mondtam, hogy az klassz, mert én is így tudom, én lennék itt az ügyfél. Kiderült, hogy cseppet sem kell aggódnom, én vagyok az egyetlen utas, szóval lesz jegyem, na.

Biztatóan indult minden, nagy, kényelmes busz, légkondi, hangos mexikói zenének nyoma sincs. Az egyetlen nyomasztó elem, hogy a sofőr az utastérre zárja az ajtót, szóval tulajdonképpen be vagyunk zárva egy kapszulába, amiből csak akkor tudunk kimenni, ha a sofőr kinyitja az ajtót. Nyilván ez az ő biztonságát szolgálja, de speciel az én biztonságérzetemet annyira nem növelte. Menetrendszerűen haladtunk, lassan megtelt a busz a mindenféle megállókban, aztán kb. 1 órával a főváros előtt beállt az autópálya, és senki nem mozdult egy tapodtat sem. Órákig. Nagyon hosszú órákig. Nem ettünk, nem ittunk, nem tudtunk mosdóba menni. Kiderült, hogy kigyulladt 3 teherautó a pályán, és amíg a kivonuló rendőrök, tűzoltók és mentők tették a dolgukat, addig mi ott rostokoltunk. A 4 órás út addigra már jócskán meghaladta a 7-et, és még sehol sem voltunk. Valamikor délután öt előtt araszolva megindultunk. Én meg számoltam a perceket. Aztán a busz begördült a főváros egyik északi termináljába, irtó messze a központtól, és lassan a nap is közelített a horizonthoz. Hát, nem lesz ez így jó. Kiderült, hogy a nagy buszból át kell szállni minibuszokba, mert a 40+ fős busz a méretei miatt nem tud haladni a csúcsforgalomban, a minibuszoknak ez jobban megy. Persze a csomagomhoz nem engedtek, egyszerűen beparancsoltak mindenkit a minibuszokba, én meg el kellett hogy higgyem, hogy a hátizsákom is követ majd. Ültem a minibuszban, az őrült forgalomban, bízva abban, hogy tényleg a biztonságos zónában lévő központban lyukadunk ki, és másodpercenként frissítettem a telefonomon a nyomkövető applikációt, ami a hátizsákom mozgását volt hivatott lekövetni. A nap lement. A belső párbeszédem mondjuk úgy, kissé paprikás volt. Megérkeztem, összeölelkeztem a csomagommal, de még korai volt örülni: 30 percnyi gyaloglásra voltam a szállásomtól. Szürkült és egyedül voltam. Zseniális.

Nekiláttam a fél órányi sétának, tulajdonképpen elhagyva a történelmi belvárost, keresztül az árusokkal, utcai kajáldákkal teli utcákon. Éhes is voltam, de egyre sötétebb lett, és még át kellett vágnom 2-3, volt ipari épülettel tarkított utcán, hogy  eljussak a másik biztonságos övezetbe, ahol a szállásom volt. Szóval folytattam a menetet, szaporázva a lépteimet. Kellemes, téglaházak övezte utcácskákban jártam, tiszta hippi negyed, mikor aztán leszakadt az ég. Nem mintha éjszakai városnézést terveztem volna, de így aztán semmit nem látok majd a fővárosból. Az esőt nagyjából megúszva megérkeztem a szállásomra, amit modern irodaházak vettek körül. A kis bárokban, éttermekben nyüzsögtek az emberek – tulajdonképpen bármelyik modern nagyvárosban lehettem volna. Amikor az eső alábbhagyott, kimerészkedtem vacsorázni. Gondoltam sétálok pár utcát egy vegán helyig, bolyongok egy kicsit a modern irodaházak, luxus apartmanok és a hippis téglaépületek kombója alkotta kis utcákon – igen, egyedül, sötétben – mikor újra leszakadt az ég, és csak egy pizzázóig tudtam elszaladni. Mindegy, életmentő. Aztán átlopakodva az árkádok alatt szereztem édességet is, miközben a papucsos, mackós embereken mosolyogtam, akik csak leszaladtak némi harapnivalóért, de a vihar csapdába ejtette őket.

Ezt a napot elengedtem, van még egy kora reggelem, mielőtt a reptérre megyek. Ha városnézés nem is lesz belőle, egy speciality kávézót csak lesz időm felfedezni. A reggel őrült párával indult, 3 méterre sem láttam el. A reggeli sétámat is csak fél nyolc körül indítottam, de aztán rájöttem, hogy semmi nem nyit ki 9 előtt. Mekkora a kontraszt a vidéki Guatemalával. Ott 9-kor már mindenről lekéstél, itt Guatéban a Zona 4-ben az utcák 9 előtt üresek, csak a gépfegyveres rendőrök posztolnak az utcasarkokon, fenntartva a „zona segura” érzetét.

A béna hosteles reggeli után visszatértem a téglaépületek közé, és betértem egy, a mindenkori menedékemnek számító speciality kávézóba. Itt kezdtem meg az utam hazafelé. A design, a csészék, a baristák, a kávégép, a latte art – akár otthon is lehetett volna. Elüldögéltem a remek kávé fölött, és megkezdtem a hazazsilipelést lélekben.

Nem értem, hogy tudott 5 hét így elröppenni. Annyi mindent láttam, de alig láttam valamit. Annyi mindent tapasztaltam, megint egy mélyebb réteg rakódott a Jucó vázra. Nem bánom a szomorkás búcsúzást, mert megelőzte azt ez a gazdag 5 hét. Még azt sem bántam, hogy a barátságos Uber sofőr nyilvánvalóan lehúzott, de jó fejnek tűnt, meg épp lakásra gyűjt, az az extra 30 kvezál már nem fájt annyira. Hasta luego Guatemala!