Új úticélok – a Fülöp-szigetek, Myanmar vagy Vietnám?

Október végén, a terveimhez képest kicsit megkésve, de megkaptam az előző utazásom végén, Malajziában feladott képeslapomat. Úgy képzeltem, hogy ekkorra már rég elfelejtem, hogy egyáltalán képeslapot küldök a jövőbe, pláne azt, hogy mit írtam magamnak. Mintha a 30+ év nem lett volna elég arra, hogy kiismerjem az elmém működését… hát persze, hogy számoltam a napokat, hogy mikor érkezik már. Mégis, újraolvasni a sorokat, amiket magamnak írtam, elég meghatározó élmény.

Már nyár végén elpanaszoltam a barátaimnak, hogy mennyire keveset utazom idén meg hogy igazán kellene. Persze ők csak szolidan emlékeztettek arra, hogy az év első két teljes hónapját még Ázsiában csavarogva töltöttem, és azóta is nem egyszer jártam Európában itt-ott, szóval a kesergésem egy cseppet nevetséges. De már akkor érlelődött a gondolat, hogy ismét menni kell. Aztán a magamnak írt sor: “Sose feledd, hogy mennyire szeretlek az életért, amit választottál!” megadta az utolsó lökést. Még aznap este repjegyet vettem Bangkokba.

Igen, Bangkokba, de a cél sosem Thaiföld volt. Túl nagy ez a világ ahhoz, hogy visszamenjek olyan helyekre, ahol már jártam, bármennyire is szerettem őket, vagy éppen bármennyire is vágyom oda vissza. Bevallom, eljátszottam a gondolattal, hogy visszatérek Koh Phanganra, de tagadhatatlan, hogy jobban vonz az ismeretlen. Szóval inkább azt választom.

Na, de akkor hová is? Eleinte, ha behunytam a szemem, a Fülöp-szigeteken láttam magam. Aztán szépen lassan felzárkózott a sorban Myanmar is. Végül a mesés trió utolsó elemeként Vietnám jelent meg a terveim között. Sose vonzottak a tengerpartok, de az évek múltával megtanultam értékelni őket. A sokféleséget, a kék ezernyi árnyalatát, hogy leesik néha az állam, mikor körülnézek – pedig ez többnyire a hegyekben történt eddig. És a Fülöp-szigetek a áll-leejtés erőteljes ígéretét hordozza. De elég nekem ez egy hónapig? És Myanmar? Álmodtam már sokszor a bagani napfelkeltéről, hogy a ködpárát lassan levetkőző erdők és templomok felett ámuldozom egy léghajóban, beszippant a buddhista kultúra és talán még egy autentikus vipassana elvonulás is beleférne. De emlékeztek még miért maradt ki Burma az előző utamból? Hogy mennyit vívódtam az ország jelenéből fakadó etikai kérdések miatt? És hogy azóta ebben nem változott semmi? Ha a hasamra hallgatok, biztosan Vietnám a jó választás, az ország sokfélesége, az elképzelt motorozások, a világ legfrissebben felfedezett és egyben legnagyobb barlangrendszere, a Mekong-delta, a világörökségi helyszínek hosszú listája. Közben meg mennyire kommersz? Hiszen Vietnámba megy most mindenki és része lennék a turista tömegnek, amit sose szerettem igazán. Hát akkor mi legyen?

Ez egy lassan két hónapja tartó töprengés. Nem sietem el. Az ázsiai repjegy megvan már, a többi meg alakul. Számba vettem, hogy mi a legfontosabb most nekem és milyen kritériumok alapján döntök, ha végül döntök. Így először kiejtettem a Fülöp-szigeteket. Nem sokon múlott. Egyrészt drágább az utazás, mint a másik két országba – már csak odarepülni is. És bár óriási fejlesztések zajlanak az országban, változnak meg korábban elképesztő helyek visszavonhatatlanul (pl. Boracay), mégiscsak ott az a rengeteg sziget, pár év múlva is lesz ott abból, ami leginkább vonz benne. Mivel fájdalom nélkül tudtam lemondani az ötletről, így nem is sirattam meg a döntést. A valódi dilemma a Burma és Vietnám közti döntés lett.

És itt elkövettem azt az aprócska hibát, hogy tanácsot kértem némelyektől, így lett egy kisebb Burma és egy másik Vietnám drukker csoport a környezetemben. Valami elemi vonz Myanmarhoz. Valami megmagyarázhatatlan. Közben meg nem akarok olyan helyre utazni, ahol a turistaként ott hagyott pénzem egy olyan kormányt finanszíroz, ami eltusolna egy etnikai tisztogatást, ami nem enged nemzetközi megfigyelőket az országba hogy kivizsgálják a történteket. Egy olyan országba, aminek vezető politikusa Nobel békedíjas ugyan, de mindent megtesz azért, hogy a Nobel Bizottság precedens értékű döntést hozzon a díj visszavételéről. Ahogy az első demokratikusan választott kormány nem igazán demokratikus és a katonai hatalom továbbra is a diktatúra eszközeivel vesz részt az ország vezetésében. Így a jelenlétem csak egy szám a turisztikai statisztikában, ami azt hivatott igazolni, hogy az országgal semmi baj.

Majd egy kedves barátom feltette a kérdést: Jucóka, Tibetbe elutaznál-e? És tudtam, hogy itt kerülök szembe magammal, mégis a válaszom az egyértelmű igen. És persze rögtön eszmélek, hogy akkor nem a tibeti autonómiát, hanem az elnyomó kínai kormányt támogatnám a jelenlétemmel. És tovább is gondoltam, hogy elmennék Iránba is, meg a Guantanamot fenntartó Egyesült Államokba is, és hogy a Fülöp-szigetekről sem azért mondtam le, mert a jelenlegi kormány a drogkartellek gyilkolászása mellett erősen halmozza a civil áldozatokat is. Szóval akkor mért is épp a myanmari emberiség elleni bűncselekményeken akadok ki? Hosszas eszmecserét folytattam egy myanmari lánnyal erről, és bár tisztult a kép, nem tudok egyértelmű igent vagy nemet mondani.

Mi a helyzet Vietnámmal? Amikor 2017 nyarán az első ázsiai útról álmodoztam, az első ország, amiről jegyzeteket készítettem, amit számba vettem, hová is menjek el, Vietnám volt. Aztán végül a sok más ország mellett oda pont nem jutottam el. Most meg valahogy újjá éledt a lelkesedés. Mert azt vizionáltam, hogy veszek egy motort északon vagy délen, és végigmotorozom az országot. De rájöttem, hogy  – ne nevessetek – egyrészt az egy hónap kevés lesz erre, másrészt nem a legjobb évszakban megyek. Márciusban nem zöldellnek a rizsföldek északon, barátságtalan az idő az észak-vietnámi hegyekben, és még az is rizikós, hogy a Halong-öblöt látom-e a ködtől.

Szóval, egyik terv sem tökéletes. De várjunk csak, nem épp 2018-ban számoltam le a “tökéletessel”? Mert sosem lesz az. Nincs tökéletes. De nem is kell, csak el kell indulnom, és élvezni azt, ami jön, amilyen lesz. Szóval napokig próbáltam lecsupaszítani az agyamban hozzágondoltaktól a két lehetséges maradék úticélt. Hogy Myanmar drágább, hogy nem lesznek zöld rizsföldek Ninh Binh környékén, hogy a bagani belépőt az államnak fizetem, hogy Vietnám kommersz. Csak figyeltem, hogy mit mond a szívem. Hol nyitom ki önkéntelenül az útikönyvet, hogy miről olvasok, amikor lázba jövök, hogy mi tart ébren hajnalig, amikor a lehetséges opciókat veszem számba. Így már hamar jött  a válasz: Vietnámba megyek.