Chirripó Nemzeti Park – Mount Chirripó (3820m) mászás
A Chirripó Nemzeti Park közelébe, az ország legmagasabb hegyének lábához többnyire azok utaznak, akik a hegy meghódítását tűzik ki célul. Más látványosság a környéken – nem számítva a fantasztikus hegyi tájat – nem nagyon van. De hesszelni az emberek inkább a pár völggyel odébb lévő San Gerardo de Dotas-ba mennek, ahol csudiszép resortok, és lenyűgöző alpesi táj várja a látogatókat.
Chirripó a Talamanca-hegységben, dél Costa Ricában van. Érdekessége, hogy ez a hegyvonulat Közép-Amerika legmagasabb és legősibb, nem vulkanikus eredetű hegysége. Előzetesen sokat olvastam arról, hogyan lehet feltúrázni a Chirripó tetejére, és azt tudtam, hogy technikailag nem nagy kihívás. De kb. 40-45 km-es túrúról van szó (oda-vissza), amiben van egy jó 2.100-2.400 méteren szintemelkedés (függően attól, honnan indulunk). Éppen ezért általában két napra bontva túráznak fel az emberek. Még inkább indokolt ez, ha figyelembe vesszük azt, hogy esős napokon 3 körül leszakad az ég, de annyira, hogy az embernek az élettől is elmegy a kedve, nem hogy attól, hogy egy meredek hegyoldalon, az agyagos túraútvonalon igyekezzen felfelé, avagy lefelé. Van is egy menedékház (Crestones Base Camp, 3.400m), a csúcsa alatt, amit nemrégiben felújítottak, így nem akkora áldozat ott fenn aludni. Sajnos viszont a fent-főzés lehetőségét kiiktatták, tehát enni csak a fenti “étterem” kínálatából lehet. De legalább lehet. Eddig ez rendben is van. Alapfeltétel még, hogy vásároljunk belépőt a Nemzeti Parkba, nem csak az indulás napjára, hanem a teljes ott-tartózkodásra. És foglaljuk le a helyünket a menedékházba, sőt fizessük is ki átutalással, előre. Ha ezt is sikerült megugranunk, neki is láthatunk a dolognak. Egyszerű, nem?
Hát nem. Alapból sem adnak el túl sok nemzeti parki belépőt, de most a COVID miatt ez a park is 50% kapacitáson megy, így még kisebbek az esélyek. Mikor januárban keresgéltem, már nem találtam elérhető belépőjegyeket márciusra/áprilisra. Még egy napra szólókat sem. Némi nyomozás után kiderült, hogy azért nem, mert a helyi “utazási irodák” felvásárolják a belépőket, hogy aztán azokat csomagban, egyéb (gyatra) szolgáltatással együtt többszáz százalékos haszonnal értékesítsék tovább. Szóval opció, hogy egy ilyen csomagot vegyünk (kb. 200 USD). Emellett reménykedhetünk, hogy valaki törli/visszamondja a belépőjét. A lemondott belépőket minden héten kedden töltik vissza a foglaló rendszerbe, így tölthetjük a keddi napok egy részét azzal, hogy a nemzeti park rendszerét frissítgetjük, és bízunk abban, hogy lesz elérhető belépőjegy egy olyan napra, amikor nekünk megfelel. Aztán adhatjuk arra is a fejünket, hogy egyszerűen csak odamegyünk, és bízunk abban, hogy a Nemzeti Park irodájában mégiscsak lesz elérhető jegy. És ha két napra nem is, legalább egyre, és megpróbáljuk egy nap alatt megugrani a a fizikailag legtöbbek számára lehetetlent, hogy aztán félig lesántulva, szétfagyva, szétázva vánszorogjunk le a hegyről.
Aztán vannak az ellenállók, akik tesznek a rendszerre, és elindulnak belépőjegy nélkül is. Mikor kiderült, hogy sehogy se lesz belépőjegyem, a szállásadóm is arra buzdított, hogy lógjak csak be a Nemzeti Parkba, “amúgy is mindenki ezt csinálja”. És hogy is van az illegális menet?
Elindul az ember éjjel 10 és hajnal 2 között valamikor egy jó fejlámpával. Ilyenkor biztos isten nincs ellenőr a park határán. És menetel egész éjjel a vaksötétben, felfelé, fejlámpával a fején. Felér, amikor felér, a háznál és vízforrásnál nem áll meg, mert a végén még ellenőrzik, hogy van-e belépője, majd szinte pihenés nélkül visszafordul, és ha szerencsés, még sötétedés előtt leér. Többnyire nem ér le, és menetel ismét a sötétben. Ha szerencséje van, nem esik. De áprilisban és májusban már inkább esik, mint nem. Ha szerencséje van, akkor pirkadatkor nem fagy. Többnyire ugyanis fagy. Hogy mennyire élvezetes így ez a túra/csúcsmászás, azt mindenki döntse el magának. Én úgy döntöttem, hogy ez ennyit nekem nem ér. Nem azért jöttem ide, hogy a sötétben meneteljek, hanem hogy szép környezetben túrázzak, élvezzem, hogy körülvesznek a hegyek. Így a Chirripó tetejéről való kora reggeli szemlélődés ezúttal kimaradt.
A hegy lábánál található viszont a Cloudbridge Nature Reserve nevű privát természetvédelmi terület, amit két New Yorkban letelepedett dél-afrikai turista alapított 2002-ben. Miután megmászták a hegyet, lefelé tartva igencsak összeszorult a szíve Iannak és Genevieve-nek, amikor azt látták, hogy a köderdő helyett pusztaság, legelők és farmok vannak a hegy lábánál. Olyannyira megérintette őket a dolog, hogy felvásároltak kicsit később itt egy óriási darab földet, ami a nemzeti parkkal határos, és hosszú évek fatelepítési erőfeszítései nyomán (kb. 50.000 fát ültettek el) ma itt újra köderdő van. A területet önkéntesek segítségével üzemeltetik – segítenek a látogatók fogadásában, és a fajtamegőrzési és -megfigyelési munkát is segítik.
Van jónéhány túra útvonal is, meditációs kert, vízesések, miegymás. Mégis, egyetlen emberrel találkoztam csak az alatt a pár óra alatt, amíg itt voltam. Mert én úgy döntöttem, hogy hiába nincs Chirripó mászás, túrázni viszont kell, így a Cloudbridge lett az úti célom. Végigtúráztam szinte az összes kijelölt túraútvonalat, érintve több vízesést és kilátópontot, majd úgy döntöttem, hogy azon az úton hagyom el a területet, ami becsatlakozik a Chirripó túra fő útvonalába. Így némi benyomásom arról is lesz, hogy milyen lett volna ott túrázni. Végül kb. 22 km és mintegy 1200 méternyi szintemelkedés megtételével zártam ezt a napot. Elégedetten és fáradtan. Sajnáltam, hogy a csúcs kimaradt, de annyira nem, hogy hasonló esetben másként döntsek.
Mire visszaértem a szállásra, a legtöbb ember elment, így az ott dolgozó egyetemista srác délutáni beszélgetőtársává avanzsáltam. Órákig hallgattam a Costa Rica-i felsőoktatásáról szóló panaszait, megtanácskoztuk a karrier-lehetőségeit, de a párkapcsolati tanácsadás elől azért elmenekültem. Kiváló hallgatóságnak bizonyultam, de cserébe azért jól kihasználtam, hogy a következő úti célomhoz való eljutást valaki segíti megtervezni. Boldogan hívta fel nekem a szóba jöhető autóbusz-társaságok ügyfélszolgálatait, hogy aztán végül belássam, hogy San José kihagyásával nehéz lesz eljutnom a karibi partra. Összeállt a menetrend, így másnap reggel el is hagytam San Gererdot. A kora reggeli busz 5:15 helyett 5:30-kor vett fel a hostel előtt, és őrült mázlim volt, mert egy órával a busz indulás előtt én vettem meg a San Joséba tartó busz utolsó jegyeinek egyikét.
Árak
- Cloudbridge Nature Reserve belépő díj: 4.000 CRC (kb. 2.000 HUF)
- Chirripó Nemzeti Park belépő: 18 USD/nap/fő (kb. 5.400 Ft)
- szállás Crestones Base Camp-ben, azaz a csúcs alatti szálláson: 35 USD/fő/éj (kb. 10.000 HUF)
- hostel: 12.000 CRC/fő/éj-től (kb. 3.000 HUF)
- San Gerardo de Rivas – San Isidro de el General: 1.225 CRC (kb. 650 HUF)
- San Isidro de el General – San José buszjegy: 3.640 CRC (kb. 1800 HUF)