A harmadik hét – a jóga útja

Stressz egy jógatanfolyamon
Nem kifejezetten ez az első dolog, ami eszembe jutna egy jóga tanfolyam kapcsán, de mit van mit tenni, ez is része a valóságnak. A második hét végén, a harmadik elején elképesztően feszült voltam, és gyötrődtem az elengedés, a jelen megélése és a vizsgák formájába öntött klasszikus számonkérés háromszögében. És akkor az óráimra, a tanításra való felkészülést nem is említettem. Mert reggel héttől este hétig a suliban vagyunk, intenzív a programunk, és a szünet nagyon kevés, jobbára csak arra elég, hogy együnk, és kicsit szusszanjunk két óra között. Szóval mikor tanuljak? Mikor készítsem elő a tanítós órámat? Tanuljak, vagy csobbanjak a tengerben? Vagy menjek a kávézóba az érdekesebbnél érdekesebb csoporttársakkal beszélgetni? Vagy adjak magamnak egy kis énidőt, amikor magammal foglalkozom csak, bambulok ki a fejemből, vagy csak álmodozom? És vasárnap kiránduljak, legyen masszázs, vagy töltsem a napot tanulással? Nincs jó vagy rossz válasz, de egy nap itt is csak 24 órából áll, és frankón nem fér bele minden, amit szeretnék. Talán sokan felszisszentek, hogy bárcsak ilyen problémákkal kellene küzdenetek. Mégis, ebben a fizikailag, mentálisan és érzelmileg egyaránt megterhelő időszakban igen is extra stressz, hogy sok-sok elvárásnak kell megfelelni. És miközben számomra a jóga legnagyobb tanítása, hogy hallgassak a testemre, a szívemre és haladjak mindennel olyan ritmusban, amilyenre tudom, hogy szükségem van, csendesítsem le az elmém és ne erőltessek semmit túl – nos, a poroszos stílusban összeállított tesztek és az arra való felkészülés órái a legkevésbé sem tűnnek jógikusnak.
A tanítás
A héten elkezdtünk tanítani. Mindenkire sor került még ezen a héten, kétszer. Kis csoportokban tanítunk, ami kezdésnek tényleg szuper. Remek csapatot kaptam – igaz, nagyon nehéz lett volna egy rosszat összehozni. Adammel, egy amerikai sráccal, Evaval, egy holland lánnyal és Sabrinaval, egy német lánnyal együtt tesszük meg az első lépéseket. Az első oktatásom kedden délután, rögtön egy 90 perces óra volt. A maximalizmusommal és az örök megfelelési kényszeremmel ez szép kis kihívás elé állított engem. Ideges voltam, hogy megy majd, megtalálom-e a megfelelő szavakat, tudok-e egyszerre instrukciókat adni és mutatni a pózokat, egyáltalán, ki tudom-e tölteni a 90 percet. Csináltam egy vázlatot, és a keddi ebédszünetet rászántam arra, hogy egy üres jógateremben végigmentem gyakorlatban is az összes pózon, hangosan instrukciókat adtam a képzeletbeli tanítványaimnak és mértem az időt. Nagyon jót tett a testemnek és a lelkemnek is, nyugodtabban vártam a délutáni órát. De leginkább Ishi jótanácsa segített – tanárként nem kell jobbnak, fittebbnek, spirituálisabbnak vagy akármilyenebbnek lennem, egyszerűen azt kell tanítanom, amit én szeretek a jógában, ami nekem sokat adott, ezt a szenvedélyt továbbadni és egyszerűen megtalálni az örömöt ebben. Ez valamit átkapcsolt bennem. Arra gondoltam, hogy szeretem a pózokat, amiket összeválogattam, hogy köztük vannak a kedvenceim és én biztosan szeretni fogom a sorozatomat. Végigmosolyogtam az órám. Lelkes voltam és egyszerűen örültem, hogy ott lehetek. Na persze nem alakultam át teljesen. Aggódtam az időkeret miatt rendesen, de nagyjából az is rendben volt. És persze aggodalmaskodtam a pénteki órám miatt is.
A második, pénteki órámra másként készültem, mert nem volt időm átvenni a teljes sorozatot. Megterveztem a javított változatot, majd vizualizáltam az egészet, becsuktam a szemem, elképzeltem a sorozatot, lejátszottam a fejemben, mint egy filmet. Jól sikerült, a pózokkal és a folyamattal elégedett vagyok. Kaptam további jótanácsokat, javaslatokat a részletekre, mit és hogyan mondjak és mit és hogyan ne, mire figyeljek oda, ami fontos lehet. Már csak a végső tanításomra kell felkészülnöm, ami jövő szerdán lesz.
Anyagi és érzelmi káosz
A frász se gondolta, hogy ez a sziget ilyen drága tud lenni és ennyi bajom lesz a pénz beosztásával. Igazi fejtörést leginkább a decemberi szállásom okozott. Egy komolyabb kavarást és információármlási hiányosságot követően kiderült, hogy a jógasuliban nem nyit ki a hostel december közepéig, ahol általában az önkéntesek laknak, az átlagnál olcsóbban. Ami elég szívás, mert erre azért erősen számítottam. Aztán közölték azt is, hogy amikor kinyit, akkor épp duplája lesz az ára, mint amennyi előtte volt. Oh. Hát köszi. Mindezt másfél héttel a dolog esedékessége előtt sikerült kitalálni. Mélylevegő, nyugalom. Már november elején sem találtam olcsó szállást egész decemberre a környéken, most ez még nagyobb kihívásnak tűnik. Tegnap végre lefoglaltam egy cuki helyet a közelben, kicsit drágábban, mint szerettem volna. Aztán este jött az e-mail, hogy bocs, mégse, mégsincs egyhónapos lehetőség a megegyezett áron, vagy csak 3 hét, vagy visszaadják a foglalót, keressek más opciót. Még tépelődök azon, hogy erre egytől tízig mennyire intelligens választ adjak…
A pénz nem kellene, hogy ennyire fontos legyen, azt hittem, hogy ezzel békét kötöttem, amikor egy éve otthagytam az irodai munkámat. Aztán itt szembesültem ismét azzal, hogy mennyire mást tud jelenteni, amikor két ember azt mondja, hogy kevés pénze van. Mindez annyira relatív. Főleg, mikor egy csoport formálódóban van és a központi közös tevékenység a kiváló éttermekben vacsorázás, amik történetesen jóval a magyar árszínvonal felett vannak. Szóval, ha megyek, később kell meghúznom azt a bizonyos derékszíjat. Ha nem megyek, másnap nem értem majd a fél szóval felemlegetett sztorikat, nem együtt engedjük ki a gőzt, ráadásul még kívülállónak is érzem majd magam. Ez elég sok feszültséget és vívódást okoz nekem, a mai napig. Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Persze, tudom, engedjem el, és élvezzem az ittlétet.
Lába kél a flip flopoknak
Ki tudja miért, de a lábbeli itt fogyóeszköz. Talán mert minden étterembe, boltba, kávézóba, irodába, jógaterembe – tehát akárhova mezitláb lépünk be. Így minden ajtó előtt van egy halom papucs, és talán a figyelmetlenebbje nem abban megy haza, amiben jött. Így tűnt el a vadiúj flip flopom, amit Indonéziában vettem. Vártam pár napot, hátha a becsületes viselője visszahozza. A jógasuliban egyre másra tűnnek el, majd kerülnek meg papucsok, de az enyém nem lett meg. Vettem egy újat és varázserőt adtam neki. Rossz karma bárkinek, ha elviszi…
Miért kelnek a jógik hajnalban?
Úgy tudjuk, hogy hagyományosan kelnek a nappal, hajnalban gyakorolnak, aztán mennek a dolgukra. De itt mi megfejtettük a nagy titkot. Sok-sok tennivaló van mielőtt valóban elkezdődik a nap. Többek között a reggelente végzett tisztító/tisztálkodó rutin, ami jóval túlmutat az arc- és fogmosás kettősén. Az alaprutin minden reggel, még mielőtt bármit is tenne az ember, a nyelv tisztítása egy erre szolgáló kis eszközzel (nem túl speckó, egy egyszerű példány akár otthon a DM-ben is beszerezhető). Aztán jön a fogíny és a teljes szájüreg sóval való átdörzsölése. Ezt alternatívaként kiválthatja egy 15 perces öblögetés kókusz olajjal. Ezt követi a kedvencem, az orrjáratok sós vízzel való átmosása, ami szürreálisnak hat, de nagyon jó érzés. Végül a szemek sós vízzel való megmosása, amivel bénázunk ezerrel, mert a tenyérből kifolyik a víz mielőtt a szememre borítanám, hogy pislogjak benne párat. Ehhez majd beszerzek valami eszközt, mondjuk egy feles poharat. Na, és amikor ezzel végeztünk, akkor jön egy kis egzotikum (totál opcionális), sok sós vizet gyorsan meginni, majd kihányni, ezzel tisztítani a gyomrot. Ezt pranayama, légzéstechnika követi, kifejezetten a hasra, gyomorra koncentrálva, majd a has izmainak átmozgatása, amiben a has izmai hullámzó mozgást végeznek, ami átmasszírozza a belső szerveket. Ha ezzel végeztünk, akkor már ihatunk is egy kis vizet, és mehetünk is meditálni minimum egy órát, majd másfél-két órán át a edzeni a testet a jóga pózokban. Aztán el is kezdődik a nap.
Fizikai fejlődés
Azt mondtam, hogy megy a fejenállás is? Mármint hogy nem csak egyszer sikerült, hanem rendesen, minden alkalommal, amikor valamelyik sorozatunkban benne van. Sőt, azon az órán, amikor a fejen és kézenállást elemeztük, én voltam a modell és percekig tartottam a pózt, amíg a tanárunk magyarázott. Egyébként fizikailag talán ez volt eddigi legfárasztóbb hét. Amellett, hogy túl vagyunk már két intenzív héten, most ugye egymásnak adunk órákat, amit a tanáraink értékelnek és elemeznek, így mindenki nagyon odateszi magát és elég erős sorozatok születnek. Tegnap mindenki csak szédelgett és imákat rebegett mikor senki nem figyelt, hogy érjen már véget ez a nap, és pihenhessünk egy kicsit az egyetlen szabad napunkon.
“Yoga is the journey of the self, through the self, to the self.” – The Bhagavad Gita
Elképesztő ez az utazás. Minden nap hálát adok a testemnek, és elmondom, hogy mennyire szeretem, amiért lehetővé teszi, hogy ezt a kurzust végigcsináljam. Hogy felkel hajnalban, pedig amúgy aludna 9-ig. Hogy kitartóan gyakorol velem, hogy tűri a mély nyújtásokat, az ötezredik vinyászát és még ha remeg is mint a nyárfalevél, csak kitartja a következő csónak pózt is. És elviseli a szúnyogok újra és újra megerősödő rohamát. Hálás vagyok önmgamnak.