Rio Celeste – Tenorio Vulkán Nemzeti Park

Na, ide tényleg azért jön mindenki, mert látott egyszer egy fotót, amin egy fantasztikusan türkiz medencébe zúdul egy vízesés. Hívják egyszerűen Rio Celeste-nek, vagy másként Catarata de Rio Celeste.
Na igen, de a nemzeti parkot többnyire autóval közelíti meg mindenki, a tömegközlekedés elég körülményes. Itt jövök én. A szállásom a nemzeti park bejáratától 10-15 perc séta, a legközelebbi tömegközlekedéssel megközelíthető településtől, Bijauga-tól viszont 10 km. A másik opció, hogy egy nem túl olcsó (18 USD) hostelben száll meg az ember Bijaguaban, onnan viszont nincs más, csak a gyaloglás a parkig, vagy egy 50 dolláros taxi. (Korában volt rendszeres buszjárat Bijauguaból a park irányába, de a vírus elleni védekezés kezdetén ezt megszüntették, és azóta sem indították újra.) A park közeli szállás menedzserével whatsappon tartottam a kapcsolatot, tudta, hogy gyalogosan érkezem, sőt a buszmenetrendeket is szorgalmasan elküldte nekem.
Mondjuk azt ne gondoljátok, hogy szuperkönnyű odajutni. Busszal először Tilaranba, onnan Cañasba, onnan pedig Bijaguaba (ha valaki kikeresné a térképen). Aki nem beszél spanyolul, annak van benne kihívás. Kétszer is úgy csíptem el a buszt, hogy nem akkor jött, amikor kellett volna, de az út széléről a maszkon keresztül jól megkiabáltuk a sofőrrel, hogy valójában azon a buszon kellene lennem, így legyen olyan jó, és vegyen fel. Amúgy a helyi buszok minden bokornál megállnak, ha látja a sofőr, hogy te bizony felszállnál.
Bijaguaba délben érkeztem, úgy, hogy leolvadt rólam a hosszú ujjú ruha, amire Monteverdében még szükség volt. Gyorsan gyümölcsöt vettem (egy banán 25 Ft, legalább az nem drága), aztán nekiindultam a 10 km-nek. Hegynek fel.
Sok autó ment el mellettem, vagy turisták bérelt autóval, vagy nagyszájú helyiek, akik kedves, vagy kevésbé kedves dolgokat kiabáltak ki nekem, nem sejtve, hogy pontosan értem, amit mondanak. Aztán félúton megállt egy srác, kedvesen felajánlva, hogy elvisz. Miután tisztáztuk, hogy én egy fillért sem fizetek ezért, meg szeretek is sétálni, azért csak elvitt. Így pikk-pakk a csudaszép szállásomon termettem. Ami egészen addig volt nyugis, amíg rá nem jöttem, hogy rosszul összeillesztett deszka falak vannak, így azt is hallottam, amikor a szomszéd sóhajtott egyet.
Délután sétáltam egy nagyot, először egy kilátóponthoz, ahonnan ellátni Nicaraguába, majd egy hídhoz, ami a Rio Celeste felett ível át, és a helyiek itt fürdenek a folyóban. Itt már tudtam, hogy az a türkiz szín valódi.
Mint kiderült, óriási szerencse, hogy másnap is szép idő volt, így reggeli után, pár perccel 8 után már a park bejáratánál voltam. Egyszer használatos műanyagot nem lehet bevinni a parkba, jegyvásárlás előtt kezet kell mosni, és amúgy is csak 1000 ember mehet be a parkba (ezt nemrég emelték meg 500-ról). Kivártam a sorom, majd irány a 3,5 km-es séta. Kb. 2 km után, sok-sok lépcsőn leereszkedve lehet megcsodálni a vízesést, ami a park legnagyobb attrakciója. Esőben ez nem akkora móka, de én egy többnyire napsütéses napot fogtam ki. Azt mondanám, hogy ne hétvégére időzítsétek a látogatást, mert a helyi turistacsoportok többnyire ekkor jönnek. És tényleg. Én egy nagyobbacska San Jose-i csoport után értem a vízeséshez, de kivártam, míg elmennek, és két csoport között volt egy kis nyugis időm. Csakúgy, mint a többi látnivalónál: a folyó egy kanyarulatában felbugyogó hőforrásnál, a két folyó összefolyásánál, ahogy az ásványi anyagok különös keveredése során kialakul a Rio Celeste különleges színe, és a türkiz tavacskánál is. Oda vissza kb. 7 km ez a túra, de igazán csodaszép.
A baj csak az, hogy itt nagyjából nincs más, amit csinálni lehet. Minden föld privát tulajdon, nincs olyan, hogy neki indulsz egy jót sétálni. Marad a fürdés a folyóban a híd alatt, vagy egy privát túraösvény végén egy szuper természetes medencében 6 dollárért, esetleg meglátogatható egy pillangóház, vagy éjszakai túrán lehet találkozni az éjszakai állatvilággal. Mire a túra után visszaértem a szállásra, beborult, és erősen esőre állt, így a fürdőzés ötletét dobtam. Aztán a szállás menedzsere felvetette, hogy miután végez az aznapi munkával, menjek el vele, megmutatja a privát túraösvényt és a pillangóházat, ajándékba. A túraösvény szuper, van benne egy gigantikus hinta, amit sikoltozva ugyan, de kipróbáltam, és a türkiz medence valami csodaszép. A jutalom pedig egy fantasztikus naplemente, benne a távoli Arenállal.
A pillangókat napoltuk a feltámadó szél miatt, meg közben ugye sötétedett is. Így alakult, hogy a másnapot a szabadnapos menedzserrel, a pillangóház tulajdonosával, Jonatannal, és egy a nemzeti parkban dolgozó túravezetővel töltöttem a pillangók mellett, ahol a teraszon csilleztünk, aztán a fiúk főztek, és csak úgy, bepillantást kaptam a mindennapjaikba. Nem mellesleg egy csomó mindent megtudtam a pillangókról. Hiába mondtam, hogy miattam nem kell “pillangótúrát” tartani, Jonatan egyértelműen szerelmese ezeknek a kis lényeknek, és kifogyhatatlan tárháza az érdekes infóknak. Egyébként ő is megszenvedte az elmúlt hónapokat. El kellett küldenie a kertészt, a házvezetőt, és azt a segítőt is, aki a pillangókkal dolgozott. Most, ha esnek be vendégek, akkor ő vezeti körbe őket, esetleg egy-egy barátja ugrik be segíteni. Amikor nagyobb szigor volt a parkban, és alacsonyabb volt a napi látogatói limit, a csalódott – parkba be nem jutott – turisták meg-megálltak itt, hogy mégis legyen valami program aznapra. De most jó, ha heti 5-10 ember ott jár. Azt mondják, hogy az ott töltött napomon szerencsét hoztam, mert 3 autó is megállt, és összesen 8-an voltak kíváncsiak a pillangókra. Jonatan egyébként gyerekkora óta tanulmányozza ezeket az állatokat, mindent tud róluk, amit tudni lehet. Idén elkezdi az egyetemet, biológusnak tanul majd.
A pillangók mellett voltak még békák, 2 különböző elkerített kertben. Az egyikben a nappal vadászó, erősen mérgező kis gyilkosok, a másikban az éjszaka aktív békák, köztük a világhírű pirosszemű kisbéka is.
Napnyugta után szabadon engedtük a vacsorát (csótányokat és szöcskéket) és együttesen próbáltunk rátalálni az ébredező brekuszokra. A pirosszeműt pikk-pakk megtaláltuk, és még vagy másik hármat. De aznap némileg későn kelők voltak… ami nem nagy baj, mégsem vagyok egy békarajongó. De a nap mókás volt a helyi arcokkal.
Már így is egy éjszakával tovább maradtam, mert a harmadik éjszakára giga-kedvezményt kaptam (a bájos spanyol akcentusom lehet az oka), de már ideje volt tovább indulni. Arra jutottam, hogy pár nappal korábban megérkezni a tengerpartra igazán nem lenne olyan szörnyű, így megterveztem, hogy jutok el egy nem túl drága és élhető kis parti településre. Először 10 km gyaloglás a buszmegállóba, onnan Cañasba, onnan Liberiába, onnan Nicoyába, onnan Samarába. Egyszerű, nem? Ha minden időben jön, akkor délután ötre, mondjuk a naplementére ott leszek. Oh, másnapra esőt mondtak. Az első, gyaloglós szakasz máris feledhetetlennek ígérkezett!
Pura vida!
Árak
- buszjegy, Monteverde – Tilaran: 1.300 CRC (kb. 700 HUF)
- buszjegy, Tilaran – Cañas: 500 CRC (kb. 250 HUF)
- buszjegy, Cañas – Bijagua: 1.055 CRC (kb. 520 HUF)
- szállás/éj/fő: 10.000 – 14.950 CRC (kb. 5.000 – 7.500 HUF)
- Tenorio Nemzeti Park belépő: 12 USD+adó, összesen: 13,96 USD (kb. 4.200 HUF