Hoi An

Hoi An

Zuhogó esőben szálltam éjszakai buszra Dalatban. Ezúttal a kényelmetlenebb fajtát fogtam ki, azon is egy emeleti ülést a kanyargós utakra. Szerencsére átaludtam az út nagy részét és még csak nem is hajnalok hajnalán érkeztem Hoi Anba. Amint lepakoltam a cuccom, máris a nyakamba vettem a várost és milyen jól tettem: utóbb kiderült, hogy kb. reggel 10-től olyan mennyiségű turista lepi el a várost, hogy kettőt nem lehet lépni anélkül, hogy egymásba ne ütközzetek. De kora reggel olyan bájos a város, hogy nem győztem álmélkodni.

Ez a valamikor kiemelkedő jelentőségű kikötőváros valami egészen különleges hangulattal rendelkezik, ha ügyesen lefejtjük róla a turistáknak szánt mázt. A város a 15. és a 19. század között virágzott, és igazi kozmopolita hely volt. Az itt letelepedett gazdag kínai és japán kereskedő családok nyomot hagytak a város építészetén, vallásán, hagyományain, de a francia gyarmati időszakból is találunk az óvárosban jócskán nyomokat. Aztán az egyre modernebb és nagyobb hajók már nem tudtak kikötni a folyótorkolattól kicsit feljebb található kikötővárosban, ugyanakkor a belpolitikai változások miatt Danang nagyobb jelentőségre tett szert és átvette Hoi Antól a kereskedelmi központ szerepet. Tulajdonképpen ez segített abban, hogy az elfelejtett Hoi An megőrizze egyedi báját.

Az óváros csak belépővel látogatható, amit ugyan csak egyszer kell megvenni, de tulajdonképpen egy szimpla sétához is elkérhetik. Emellett a jeggyel 5 történelmi épület is látogatható: templomok, kereskedőcsaládok házai, kereskedőházak, közösségi épületek és a híres japán híd.

A város tele van szabóságokkal és cipészetekkel, ahol méretre készíttethetünk magunknak mindenféle csodaszép dolgot, vagy csak sétálgathatunk a sok-sok kávézó, teázó között, a lampionokkal feldíszített utcákon, vagy a csatorna partján. Tényleg elbűvölően cuki kis város. Ráadásul annyira jókat ettem, hogy nem csak elmondani nem tudom, de megmutatni sem, mert mindig csak félúton eszméltem, hogy megint nem fotóztam. Étterem ajánlást ne várjatok tőlem, mert szinte mindig a piacon ettem. Az E34 alatti asztalnál isteni volt minden kaja, csak mondom.

Ismét motort béreltem, és ezúttal nyakig felöltözve, hogy véletlenül se égjek le, a My Son komplexumhoz robogtam másnap reggel. Kicsit későn indultam, mert nem sikerült reggel hétre megkapnom a motort, de így is fél kilenc előtt érkeztem, a parkolóban meg még csak két busz állt (jó jel! távozáskor ez a szám kb. 30 volt…). My Son a valamikori Champa Birodalomból megmaradt templom-együttes.

Sem az idő, sem az amerikai szőnyegbombázás nem tett igazán jót a helynek, így a rengeteg templomból csak néhány van olyan állapotban, hogy legyen elképzelésünk a valaha volt szépségéről. Az archeológiai és rekonstrukciós munkák jobbára indiai és néhány európai ország támogatásával folynak. Tényleg rengetegen vannak, de hullámokban érkeznek a csoportok, és a köztük lévő szünetben lehet ámuldozni zavartalanul, máskor meg a mindenféle nyelvű idegenvezetők magyarázatait hallgatni. Délelőttönként van folklórműsor is, aminek az autentikussága kapcsán merültek fel kérdéseim, de ezt mindenki maga döntse el.

Hoi Anban találkoztam az első utazóval, aki befizetett a Hang Soon Dong barlangtúrára. Sokan még a nemzeti parkról sem hallottak, nemhogy a világ legnagyobb barlangjába indulnának csekély 3.000 dollár befizetése után. De a kanadai Keith pont ezt teszi. Ahogy ő fogalmazott, már egy kicsit idősebb (csak 41) és már van mire támaszkodnia az életben. Különleges figura ő amúgy: komoly apokalipszis-hívő, a saját maga által felújított háza alatt van egy bunker, amiben vizet és mindenféle élelmiszert halmozott fel és persze van független víztisztító berendezése is. Komolyan fel tudta sorolni, hogy miből hány kilót tart, de annyira ámuldoztam, hogy elfelejtettem jegyzetelni. A lényeg, hogy sokáig kihúzza, ha jön a vész és nem csak magára gondolt, mert több embernek elegendő cuccot halmozott fel. Ráadásul azt tervezte, hogy ő lesz az első, aki a világ harmadik legnagyobb barlangjából (Hang En) átröpít egy frizbit a világ legnagyobb barlangjába (Hang Soon Dong), de mint később megtudtam, a frizbit Hoi Anban felejtette.

Hoi Anban van egyébként a Lune Művészeti Központ (www.luneproduction.com) egyik bázisa, 2018. február óta. Modern cirkusz rajongóként kihagyhatatlannak tűnt, hogy megnézzek egy show-t a maguk tervezte dómban. Keith és Brendan is csatlakozott hozzám, és az egyetlen épp műsoron lévő előadást, az A O Show-t néztük meg. Egy kis időbe telt, míg túltettem magam azon, hogy kevesebb az akrobatika, cserébe több a történetmesélés és kultúra, mint ahogy reméltem. De tény, hogy tényleg klassz előadás volt, felkészült és láthatóan jól képzett művészekkel.

Hoi Anban is szerencsém volt az engem körülvevő emberekkel. A szobatársaimmal (Vietnámban mindig azt hiszik, hogy fiú vagyok, valamiért a vezetéknevemet gondolják keresztnévnek, és szinte mindig én vagyok az egyetlen lány a szobában) sokat beszélgettünk világpolitikáról, utazásról, a gyarmatosító hatalmak hatásáról a mai harmadik világbéli országokban. Szeretem nagyon, hogy sokszínű a társaság, sokféle tapasztalattal és tudással.

A hostelemben találkoztam a kaliforniai Debbie-vel, a hatvan fölötti hátizsákos utazóval is. Hatvan felett döntötte el, hogy akkor ő most pár évig utazni fog. Többnyire hosszabb ideig önkénteskedik egy-egy országban, és most jutott el oda, hogy az önkénteskedés mellett felfedezgeti az országot, ahol épp jár. Ahogy ő mondta, minden utazó valami nagy változáson megy keresztül, és keresi, hogy hogyan tovább. A 18 évesek, akik a középiskola után kivesznek egy évet, az épp elváltak, a munkahelyről kilépők, az életközepi válságban lévők… vagy ő, akinek a gyereke elköltözött, egyetemre jár, és kiürült a fészek. “Hát különbözünk bármiben is?”

Árak

  • Éjszakai busz Dalat – Hoi An: 350.000 dong (4.250 HUF)
  • Belépő az óvárosba: 120.000 dong (1.500 HUF)
  • Belépő My Sonba: 150.000 dong (1.820 HUF)
  • Belépő az A O Show-ra: 700.000 dong-tól (8.500 HUF-tól)
  • Robogó egy napra: 100.000 dong-tól (1.200 HUF-tól)