Pihenőnap és meglepetések

Tanakodva állunk Janával probolinggoi buszpályaudvaron, miközben a cápák köröznek körülöttünk. Mindenki kiabál: taxi, Yogya, Banyuwangi, Jakarta, Malang, taxi, taxi, transzfer, hotel. Mi legyen? Én kilövöm Yogyakartát és végül megegyezünk Malangban, ami egy kelet-jávai, 1,2 milliós kisváros, egyetemmel, holland gyarmati örökséggel. Még a Szingapúrba tartó gépen olvastam két templomról a közelben, ami érdekes lehet. Amúgy a többség a szervezett Bromo túrák kiindulópontjának használja a várost.

Megkerestük a malangi buszt, amire persze mindenféle szélhámosok próbálnak jegyet eladni pedig hivatalosan azt a buszon veszi az ember, az erre szerződtetett munkatárstól akkor, amikor a busz már mozgásban van. A leírások szerint az ár 20-30.000 rúpia, de azért egy utastársnál is rákérdezünk. A helyiek nem mindig segítenek, tartanak a turisták átverésére szakosodott maffiától. Végül 2 órát utazunk és 30.000 rúpiát fizetünk. Az úton igyekszünk kicsit többet megtudni a városról és a tömegközlekedésről, amivel végül kalandosan bejutottunk a központba, vagyis ami annak látszott.

Szálláskeresés előtt még ebédeltünk egy utcai árusnál, ahol csodaszámba mentünk, kicsit megbámultak az emberek, de lehet, hogy ideje hozzászokni. Kinéztünk két jónak tűnő szállást és az egyikbe végül be is költöztünk. Olyan fáradtak voltunk az Ijen és a Bromo miatt, hogy némi beszélgetés után kidőltünk és elvonultunk kialudni magunkat.

Janát balszerencsék sora érte mióta utazik Indonéziában. Lombokon robogós balesete volt, és szerzett egy korall okozta sebet is, amik nagyon lassan gyógyultak. Így utazott Floresre és Komodora, hogy nem tudta a sebeket szárazon tartani. Majd elment a Rinjanira, ahol a helyi vezető addig hajszolta a csapatot, míg tízből öten lerobbantak. Janának a cipő a lefelé gyaloglásban annyira megnyomta a körmeit, hogy azokat a nagylábujjairól le kellett szedni Balin. Szinte minden karcolása begyullad, elfertőződik, és egy komplett patikát hurcol magával. Visszamondták a korábban kiválasztott önkéntes munkáját is, így felszabadult egy kis ideje, mielőtt Thaiföldre utazik. Egy kicsit aggódtam, hogy ebből a balszerencséből nekem is kijut majd, de lehet, hogy a találkozásunk meghozta a fordulatot. Megérkezésünkkor kapott két meghívást is egy-egy önkéntes munkára, amiből némi tanakodás után kiválasztott egyet, ahová el is indul másnap.

Amúgy egy igazán vidám, beszédes, enni szerető leányzó, akivel jó volt időt tölteni. Reggel lassan indulunk, majd betérünk egy kávézóba egy igazán jó kávéra, és pazar európai reggelivel kényeztetjük magunkat. Majd megvesszük vonatjegyeinket egy igazán segítőkész pénztárostól, ki-ki a maga utazásához. Elmegyünk a madár- és virágpiacra és iszonyú sokat gyaloglunk az állítólag csodás Ijen Boulvardra – ami végül nem más, mint kerítés mögött eldugott holland villák sora egy pálmafákkal szegélyezett sugárúton, óriási forgalommal. Innen csalódottan tovább sétálunk egy kis térre, ahol egy óriási bronz gramofon áll, amit sövény-labirintus vesz körül. Ahogy közelebb sétáltunk, a gramofon-szoborból áradó zene is megütötte fülünket. Michael Bublé szólt. Annyira abszurd volt mindez egy indonéz város közepén, hogy alig hittük el. Majd 100 forintnyi rúpiáért vettünk két kis ananászt meg mangószeleteket, amit egy vizililiomokkal teli medence mellett majszoltunk el. Később, amikor nem olajban sült ételeket árusító étterem után kutattunk, egyszer csak egy tiritarkára festett városrészbe futottunk bele. Rövid tanakodás után rájöttem, hogy ez egy helyi festékeket áruló cég gigantikus marketing kampánya, ami elég jól sült el, és némi pénzt is hoz a helyieknek, akik belépőt árulnak, hogy közelről is megcsodálhassuk ezt az őrületet.

Jó éttermet persze a hostelünk mellett találunk végül, ahol egy gigantikus tál kajáért és mangóléért 300 forintnyi rúpiát fizetünk. A legolcsóbb és egyben talán az eddigi legjobb ebédem Indonéziában.

Jana vonatra szállt, így a közös kalandunk hamar véget ért. A hostelben találkoztam egy német párral, akik azt próbálták kitalálni, hogyan térjenek vissza a Bromohoz, hogy lássák is a híres látványt. A brit Aaron 6 hónapos úton van, egy bárban dolgozott majd adott fel mindent, hogy utazzon. Talán Malajziába megy, meg ma tud, munkát keres a régióban, hogy tovább maradhasson. Itt találkoztam az ír Mick-el, aki napokat töltött Malangban, és igazán vicces sztorit hozott össze egy trükkös helyi nyelvtanárral, aki minden reggel megjelenik a hostelben ingyenes gyalogtúrát ajánlva az itt megszállóknak. Mick vele tartott, és az első útjuk egy iskolába vezetett, ahol Mick egész nap angolt tanított, a városból pedig semmit nem látott. Úgy döntött, hogy velem tart a reggeli vonattal Yogyakartába. Nekem már van jegyem, de reggeli után elindukunk a vasútállomásra, hogy még legyen ideje neki is jegyet venni. Első meglepetés, hogy a pénztár nincs nyitva 8-kor, és a jegy-automatával nem boldogulunk. Indonézül már majdnem eljutunk a vásárlásig, az utolsó pillanatban nem a jó gombot nyomjuk, így kezdhetjük előről. Ekkor fedezzük fel, hogy van angol opció, de azon meg nem elérhető a jegy, amit venni akar. Már csak 5 perc van az indulásig, amikor rossz érzésekkel, de ott hagyom, és felszállok a vonatra. Hét óra vonatút vár rám Yogyakartáig, turistaosztályon. Őszintén nem rosszabb, mint egy klasszik MÁV műbőrhuzatú, másodosztályú, Zalába tartó vonat.